Cikkek, tanulmányok Források Bibliográfiák Tananyagok, modultervek Ajánlók Korábbi számaink tartalma Elérhetőségeink

nyomtatás

Az elmúlt bő két évtized egyik legtermékenyebb irodalomtudományos módszertani trendjének a kultuszkutatás bizonyult. Dávidházi Péternek a magyar Shakespeare-kultuszt elemző könyve, Margócsy István nagy, megalapozó, kultuszelméleti tanulmánya, illetőleg némileg később Szilasi László Jókai-monográfiája olyan új szemlélet meghonosítását tették lehetővé a magyar irodalomtörténeti kutatásokban, amely aztán viszonylag rövid idő alatt rendkívül termékeny táptalajra találva, a szerteágazó és gazdag kutatási területeken virágzott ki.

A kultuszkutatás szakít az irodalomnak mint irodalomnak a vizsgálatával, és leginkább az irodalom létmódjára, környezetére, ha úgy tetszik az irodalom „külpolitikájára” koncentrál. A kultuszkutató már nem egyes szövegek jelentését akarja felfedni, hanem az adott szöveggel kapcsolatban létrejött értelmezések szerkezetét, kialakulásának történeti okait vizsgálja. A kultuszkutató már nem az egyes szerzők hiteles életrajzára kíváncsi, hanem a szerzőkről kialakult képzeteket elemzi. A kultuszkutatót az érdekli, hogy milyen szokásrendeket követ az irodalom az egyes szerzőkkel, eseményekkel kapcsolatos ünnepek során. A kultuszkutató azt elemzi, hogy milyen nem racionalizálható nyelvi eljárások jellemzik az egyes szerzők és műveik leírását, és ezek milyen kulturális következményekkel járnak. A kultuszkutatót az érdekli, hogy miféle magatartásformák kanonizálódtak az idők során bizonyos szerzőkkel, vagy irodalmi jelenségekkel kapcsolatban.
 
Talán ennyiből is jól érzékelhető, hogy a kultuszkutatás több tudományterület (kultúrantropológia, társadalomtörténet, pszichológia, intézménytörténet, szociológia, irodalomtörténet stb.) eredményeit használja fel ahhoz, hogy reflektálttá tegyen bizonyos berögzült reflexeket, amelyek észrevétlenül munkálnak az irodalmi diskurzusban.
 
Jelen számunkban találkozhatunk egyik legnagyobb szakrális kultusznak, a Mária-kultusznak az elemzésével. Bartók István tanulmánya már csak azért is érdekes, mert a kultusz működésmódját a szakralitás szférájában mutatja be. Jankovits László egy olyan szerzőről ír, akinek a kultusza mostanában újra reneszánszát éli (hogy ezzel a szójátékkal éljek), azaz Janus Pannoniusról, akiben egyre inkább az első nagy magyar költőt kezdi tisztelni a szélesebb közvélemény. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy Janus mint humanista költő miféle – természetesen az antik műveltségéből származó – hagyományokból építkezik, amikor megírja többek között az itt elemzett Várad-versét. Porkoláb Tibor Lévay József-tanulmánya egy olyan jórészt mára elfeledett, ám a korban nagyon is ismert szerzővel foglalkozik, aki többek között Arany János barátjaként talán több figyelmet érdemelne ma is. Porkoláb írása többek között betekintést enged abba a módszertani munkába, amellyel a kultuszkutató dolgozik kutatása során. Szilágyi Zsófia Móricz-tanulmánya azt a célt tűzte maga elé, hogy bemutassa a Móricz-képzetek alakulásának folyamatát. A tanulmány egyik fontos tanulsága talán az lehetne, hogy sohasem egyetlen arcképpel van dolgunk a nagy írókkal kapcsolatban, hanem mindig sokféle szándék, akarat stb. építi fel a túlságosan is jól ismert képet. Mekis János Ady-kultuszt elemző tanulmánya egy olyan írófejedelem kultuszáról értekezik, aki alapjaiban és ellentmondásosságában határozza meg az irodalomhoz való viszonyunkat, és annak változását. Fenyő D. György egy fantasztikusan érdekes játékra hív bennünket, amikor József Attila Születésnapomra című versének változatait, variánsait, mutációit összegyűjtve arra készteti az olvasót, hogy maga is eljátsszék a vers kínálta textuális lehetőségekkel.
 
Összeállításunk természetesen csupán ízelítőt kínál az irodalmi kultusz kutatásából, ám az olvasó a bibliográfiában található művek segítségével alaposabban is elmélyedhet a témába. 

<< vissza