Cikkek, tanulmányok Források Bibliográfiák Tananyagok, modultervek Ajánlók Korábbi számaink tartalma Elérhetőségeink

nyomtatás

 

Szakács Emília

Török Lajos Jókai Mór élete és az irodalom emlékezete című tanulmányának feldolgozása
 
A modul témája, célja:
A négy tanórára tervezett tanulási egység olyan közelítést szeretne kínálni, mely egyrészt elmélyítheti a Jókai-olvasást, másrészt a szövegeket és a szövegekhez, az alkotóhoz fűződő befogadói kapcsolatot a Jókai-recepció és Jókai-olvasás történeti vizsgálatának tükrében újraértelmezi. Török Lajos tanulmánya nyomán tágasabb irodalomtörténeti, narratológiai összefüggésekben válik újraalkothatóvá a Jókai-kép és a szövegek jelentései. A téma lehetővé teszi, és a feldolgozásukhoz választott technikák elősegítik a középiskolás fokon is művelhető komoly műhelymunka gyakorlatának kialakítását, a kritikai gondolkodás fejlesztését, a szövegalkotás, esszéírás elmélyítését.
 
 Fejleszthető kompetenciák:
 

Személyes kompetenciák
Szociális kompetenciák
Kognitív kompetenciák
innováció, alkalmazkodás, kezdeményezés
partnerközpontúság, meggyőzési képesség, csapatszellem, együttműködés, kommunikáció
megfigyelés, adatok kiértékelése, feldolgozása, szemléltetésre való képesség, asszociáció, kritika; az elbeszélés alapvető tényezőinek azonosítása, nézőpontváltások érzékelése, beszédhelyzet, valóság és epikus fikció megkülönböztetése; befogadás és jelentésadás történetiségének tudatos kezelése, irodalomtörténeti ismeretek


Célcsoport:
A 12. évfolyam fakultációs/emelt szintű tanulócsoportjai.
 
Javasolt óraszám:
2 x 2 tanóra.
 
Előfeltétel-tudás:
A kooperáción alapuló tanulás interaktív, reflektív technikáinak ismerete.
Fakultációs, illetve emelt szintű csoport esetében tágas irodalomtörténeti, irodalomelméleti ismeretanyagra, kimunkált műértésre, szövegkezelésre számíthatunk. A műelemzési, szövegértési technikák és módszerek értő működtetése is elvárható; számíthatunk a változatos munkaformák zökkenőmentes használatára is. Ismerik a XIX. századi magyar irodalom történetének legfontosabb irányait, jártasságot szereztek 10. osztályban a Jókai-szövegek elemzésében, megtapasztalták a szövegek sajátosságainak, a Jókai-kultusznak a működését. A XIX. század végi, XX. századi magyar epika Jókaira építkező, illetve a Jókai-hagyományt fölülíró változatait tanulmányozták (Mikszáth, Móricz, Krúdy). A modul munkaterven belüli elhelyezésétől függ, mennyire tudunk építeni a tanulók modernség utáni, kortárs irodalmi szövegtapasztalataira, a posztmodern magyar irodalom Jókai-hatásainak ismeretére (pl. Háy János, Láng Zsolt, Darvasi László prózája).
 
Információk a felhasználó tanároknak:
   

 

Megjegyzések

Lehetséges megoldás(ok)

Ráhangolódás

1.

a-d)

Az interaktív-reflektív, kooperáción alapuló tanulásszervezésnek a csoportműködést előkészítő, a témával kapcsolatos előzetes egyéni tartalmakat összegző technikája az asztalterítő. A funkcióját itt azzal bővítjük, hogy a csoportalakítás feladatát is hozzákapcsoljuk. Az asztalterítőt fölszeleteljük, és ráragasztjuk a Jókai-logókat (arckép, könyvborítók, képkocka A kőszívű ember fiai című filmből). Egyértelműbb és gyorsabb lesz a csoportalakítás, ha a csoportok számának megfelelően számozzuk is a terítőszeleteket (1/a,1/b,1/c,1/d; 2/a stb.) Ha páratlan számú tanulócsoportunk van, pluszban készítsünk terítőszeleteket, és úgy számozzuk, hogy egy-egy tanulót ötödikként kell beültetnünk a csoportba, azaz lehet két-két darab 1/a, 2/a … stb. jelű szeletünk.

 

A kőszívű ember fiai című filmből a következő részleteket ajánlom:

1.      a főcímkép 2.37 percig

2.      a megyegyűlés+Ridegváry jóslata + falfirka: 37.08 41.05 perc

3.      a hajóval Bécsbe érkező magyar küldöttség: 57.19 58.30 perc.

 

A szövegek és a filmes részletek feldolgozásához mellékelt szempontok ajánlások. A modult használó tanár a tanulócsoporthoz igazítva (és céljai szerint) változtathatja.

Mivel többször és hosszabb szövegeket használunk A kőszívű ember fiaiból, megkérhetjük a diákokat, hogy kötetet hozzanak az órákra. Mondjuk el előzetesen azt is, hogy hozzanak magukkal egy egyszerű papír irattartót, melyben majd elhelyezhetik az órákon készített, sorba rendezett jegyzeteiket, a nyomtatott dukumentumokat, feladatlapokat. Fölhasználhatjuk ezt a módszert a portfólió összeállításának tanítására is.

A Jókai-életrajz lelőhelye a http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Jokai.htm

Ha meg tudjuk szervezni, hogy csoportonként internetkapcsolattal rendelkező számítógép álljon rendelkezésre, nem szükséges kinyomtatni a szöveget.

Egyéni megoldások.

2.

a-b)

 

Ha csoportonként rendelkezésre áll egy-egy számítógép, az előre elkészített modulmappában elhelyezhetjük az R/2, a Jókai-portrékat tartalmazó mappát. Ha ezt nem tudjuk megoldani, akkor ki kell nyomtatni a képeket. Előnyösebb, ha ragaszkodunk a színes nyomtatáshoz. Az Ady- és a Juhász Gyula-vers szövegét minden tanuló számára nyomtassuk ki. Ugyanígy a kettéosztott napló feladatlapját is kapja meg mindenki.

A közzététel a csoportpárok között történik, melyeknek munkáját a tanári segítő jelenlét támogatja.

b)

- hatásos, de konvencionális metaforahasználat

- szakrális tartalmak, kultikus formák

- sztereotípiák

- a Jókai-szövegeket evokáló kifejezések

- patetikus, a rítusközeget megteremtő beszédmód

- moralizáló értékszemlélet

- átpoétizáltság/költészet-szimbolika

- a nemzeti romantika szcenírozása

Jelentésteremtés

3.

a-b)

.A mintaolvasói szerepeket elemző gondolkodástérkép formanyomtatványát mindenki kapja meg, de hívjuk föl a tanulók figyelmét, hogy a keret tetszés szerint bővíthető.

Az empirikus szerzőempirikus olvasómintaszerzőmintaolvasó viszonyrendszerét ábrázoló modell csomagolópapírra vagy nagyobb kartonra készüljön. Ösztönözzük diákjainkat a grafikus megoldások változatosságára, s figyelmeztessük őket arra is, hogy az ábra egyszerűsített változatát jegyezzék le saját maguk számára is, kerüljön be a portfólióba.

 

a)

 pl.

nemzeti elkötelezettség, hazaszeretet mint erkölcsi norma („Én gyűlölöm a hazámat!” + történeti, irodalmi példatár)

  jártasság a romantikus regénypoétikában (alternativitás, ellenpontok, a természeti jelenségek mint érzelmi és erkölcsi tartalmak projekciója)

  forradalmi, szabadságharcos nosztalgiák („A budapesti diadalhang ezt rivallja: Éljen a világszabadság!”)

b)

Egyéni megoldások.

 

4.

a-b)

A mintaszerző szerepeiről készített gondolkodástérképre ugyanaz érvényes, mint az előzőleg elkészített mintaolvasóira!

A jegyzőkönyveket a csoportmegbeszélések után kérjük el, és azoknak tanári megjegyzésekkel kiegészített, sokszorosított változatát a modul óráit követően juttassuk vissza a tanulókhoz.

a)

  pl. a 48-as, szabadságharcos hagyományok, a régi értékek őrzője

  személyes élmények mint az epikai hitel dokumentumai

  érzelmi érintettség

-omnipotens elbeszélői karakterek stb.

b)

   A valóság iránt kevés érzéke van, a költészet lényegét nem annyira a valóság eszményítésében keresi, mint inkább meghamisításában vagy túlzásában, egész a képtelenségig.

  Legigazibb csak az lehet, ami az író-egyéniség és a közösség emberi mélyéből tör elő (…), Jókai esetében (…) a vitathatatlan hit az emberben és a bizalom az életben.

  Nem tudatos, kimunkált eljárással védte a művészi egységet; ösztönösen teremtette meg. Benne magában élt az összhang.

(…) attól kell tartanunk, hogy Jókai, már régóta az ifjúsági író státusába csúszva, lassacskán onnan is kikopik. Ha ez így megy tovább, már-már védeni kell Jókait, mint egy nemzeti parkot, egy kihaló ökológiai együttest.

+

– (…) rendszeresen hasznosította regényvilágainak megkomponálásakor saját emlékeit és élményeit.

  Jókai nem csupán leírta, „mi is történt valójában", hanem saját élettörténetét későbbről visszatekintve úgy formálta meg, hogy sorsa kísértetiesen emlékeztet regényhőseire és a szabadságharc-mítosz bevett nemzeti ábrázolására.

  A kultuszok  (…) őriznek valamit a hierarchikus világból, a szakralitásból.

  (…) kétségbevonhatatlan tény, hogy számos Jókai-kortárshoz képest (például a kor véleményformáló kritikusai által igen nagyra tartott Kemény Zsigmondhoz képest) a Jókai-regény (…) része maradt az olvasás piacának.

5.

A T-táblázat formanyomtatványát minden tanuló kapja meg. Törekedjünk arra, hogy valamennyi csoport munkájába betekintsünk, kérdéseinkkel, megjegyzéseinkkel segítsük őket.

A megoldás során az érveknek és ellenérveknek szövegekre támaszkodó felsorakoztatásával sokféle eredmény születhet. Ha szövegszerűen indokolható, fogadjuk el.

6.

Kérjük meg a csoportokat, hogy jegyezzék le a megbeszélés alapján kialakított gondolataikat, véleményüket. A vita során a csoportok jegyzői rögzítsék a főbb csomópontokat, vázolják a vita folyamatát és a konklúziót. A csoporttagok a jegyzői anyag nyomán készítsék el rövid feljegyzésüket a témáról.

Ha a tanulócsoport számára eddig ismeretlen volt a technika, a munka megkezdése előtt ismertessük azt.

(Pethőné Nagy Csilla: Módszertani kézikönyv, Korona Kiadó, Bp, 2005, 264 265. o.)

Egyéni, a vitafolyamathoz alkalmazkodó megoldások.

Reflektálás

7.

a-c)

A feladatsor célja, hogy a Jókaihoz kapcsolt problémákat, esztétikai, narratológiai kérdéseket a műfaji, művészetek és korok közti határokat átlépve tágasabb kontextusba helyezze, így elősegítve a megértés rögzítés alkalmazás folyamatát.

Keneth Brannagh Mesterdetektív című filmjéből egy percet vetítsünk le,  35.50-től 36.50-ig. A jelenetben az idős férfi, az író tévét néz. A képernyőn játszódó jelenet feszült pillanata tükörképe a film lélektani drámájának. A tévé képernyőjén megjelenő férfi Harold Pinter, a film forgatókönyvírója. (A filmrészlet megtekintése előtt néhány mondatban foglaljuk össze a jelenet lényegét!)

Ha nem tudunk számítógépet használni, az R/7-es mappa anyagát a csoportok számára nyomtassuk ki.

Egyéni megoldások.

8.

a-c)

A házi feladatban kért esszé alapja az írópárok által készített vázlat. Ez mind a tanárnak, mind a párok tagjainak jó alkalom arra, hogy összehasonlíthassák az írásmunkákat, elemezhessék a nyelvi, stilisztikai megformálást, a téma kibontásának lehetőségeit.

Török Lajos tanulmányát nyomtatott formában adjuk a diákjaink kezébe. Választhatjuk azt a megoldást is, hogy e-mail-ben elküldjük a szöveget mindenkinek. (Emelt szintű, fakultációs csoport esetében minden bizonnyal nem szokatlan az efféle online-kommunikáció a közös, tanár-diák munkában.)

A dolgozat formátumának követelményeit pontosan közöljük: betűméret, betűtípus, sorköz, margók, sorkizárás, szavak száma. Adjuk meg azt az e-mail-címet, melyre a munkákat várjuk, közöljük a határidőt.

(A dolgozat 12-es betűméret, Times New Roman betűtípus és normál margók mellett 1000-1600 szó terjedelmű, kb. 2-3 oldal lehet.)

Egyéni megoldások.

9.

Készítsük el az értékelő fürtábra nyomtatványát A/3-as méretben. Hívjuk föl a diákok figyelmét, hogy ez a keret tetszés szerint bővíthető, de a megadott témákat kérjük, gondolják végig, és írják be megjegyzéseiket.

Egyéni megoldások.

 

Eszközigény:
Az interaktív, reflektív tanulási módszerek, a kooperatív munkaformák kreativitást, sokirányú foglalkoztatást segítő, a technikák működtetését biztosító eszköztára föltétlenül szükséges: karton- vagy csomagolópapír, rajzeszközök (színes ceruza, filctoll, zsírkréta), gyurmaragasztó, cellux. Papír a jegyzeteléshez. Az 1. a) feladat előre elkészített asztalterítő-szeletei csomagolópapír-méretben és a 9. feladat folyamatértékelő, önértékelő fürtábrájának sémája nyomtatott,  A/3-as méretben.  
A filmvetítés technikai hátterének szintén rendelkezésre kell állnia. Ha megoldható, szervezzük úgy a munkát, hogy minden csoport számára adott legyen a számítógép-használat. (Ha ez lehetetlen, akkor a képi anyagot, a táblázatokat ki kell nyomtatnunk.) A szövegmellékleteket és feladatlapokat, sablonokat természetesen nyomtatott, fénymásolt formában minden tanuló kapja meg. Kérjük meg arra diákjainkat, hogy a modul óráira egy egyszerű papír irattartót hozzanak magukkal, ebben gyűjtsék össze az órák anyagát, jegyzeteiket, a fénymásolt szövegeket, táblázatokat. Mivel A kőszívű ember fiai-ból több hosszabb szövegrészletet is használunk, célszerű megkérni a tanulókat, hogy a kötetet hozzák magukkal.
 
Felhasználható irodalom:
Kerényi Ferenc – Nagy Miklós (szerk.). Az élő Jókai (Tanulmányok), PIM és a Népművelési Propaganda Iroda, Bp., 1981.
Mikszáth Kálmán: Jókai mór élete és kora, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982.
Nagy Miklós: Jókai Mór, Korona Kiadó, Bp., 1999.
Szilasi László: A selyemgubó és a „bonczoló kés”, Osiris-Pompeji, Bp., 2000.
Török Lajos: „A történelem (félre)olvasása. (Jókai Mór: Erdély aranykora”),in: Szegedy-Maszák Mihály – Hajdu Péter (szerk.) Romantika: világkép, művészet, irodalom, Osiris, Bp., 2001.
Wéber Antal: Jókai Mór (Élet-kép sorozat), Elektra Kiadóház, Bp., 2001.
Hansági Ágnes: A kánon egyszólamúsítása – A Jókai-precedens és a magyar romantika kánonja az ezredfordulón, ItK, 2003/2 – 3.
Hansági Ágnes – Hermann Zoltán (szerk.): „Mester Jókai”. A Jókai-olvasás lehetőségei az ezredfordulón, Ráció, Bp., 2005.
Pethőné Nagy Csilla: Módszertani kézikönyv. Korona Kiadó, Bp., 2005.
Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében, Európa Könyvkiadó, Bp., 2007.
Meliorisz Béla –  Pethőné Nagy Csilla  – Szívósné Vásárhelyi Zsuzsanna: Hogyan csináljam? Korona Kiadó, Bp., 2007.
 
Online tartalmak:

 

Modulterv – tanulói oldal
 
 Ráhangolódás 
 
1.
a)
Jókai Mór neve, a Jókai-jelenség a magyar nyelvi, kulturális, irodalmi hagyományban a legismertebbek közé tartozik. Jegyezzétek föl a Jókai-emblémás asztalterítő-szelet fölső sávjába pontonként jelölve a kérdőívre adott válaszaitokat! (Az 5.-et természetesen csak a kérdőíven jelöljétek!) Fogalmazzátok meg két-három mondatban azt is, mit jelent számotokra a Jókai-életmű, illetve az, amit belőle ismertek!
 
KÉRDÕÍV[1]
1.      Milyen Jókai-regényeket ismersz? (Az ismer jelen esetben címekre vonatkozik.)
2.      Melyek azok, amelyeket ezek közül olvastál is?
3.      Milyen Jókai-filmadaptációkat ismersz? (A kérdés szintén a címek ismeretére vonatkozik.)
4.      Melyeket láttad ezek közül?
5.      A felsorolt művek közül melyeknek nem Jókai a szerzője? Szent Péter esernyője, A falu jegyzője, Özvegy és leánya, A fekete város, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, A két Trenk, Névtelen vár, Mire megvénülünk, Rajongók, Ida regénye, A Tenkes kapitánya.
6.      Mely Jókai-regényeknek tudnád elmondani a cselekményét? (A kérdés nem vonatkozik sem arra, olvastad-e a művet, sem arra, láttad-e bármely, belőle készült adaptációt!)
7.      Kik írtak Jókairól?
8.      Írtak-e róla írók, költők, s ha igen, kik?
 

              
b)

Keressétek meg csoporttársaitokat, és állítsátok össze az asztalterítőt! Beszélgessetek Jókai-élményeitekről!
 
c)

Nézzünk meg három rövid részletet A kőszívű ember fiai című, Várkonyi Zoltán által 1964-ben rendezett filmből!
 
d)
A filmrészletek és a szöveges dokumentumok alapján készítsetek jegyzeteket az asztalterítő alsó sávjára! A csoporttagok osszák föl a munkát egymás között! Ha befejeztétek a munkát, beszéljétek meg, majd helyezzétek el az asztalterítőt a kijelölt felületre, hogy mindenki láthassa, áttekinthesse!
A jegyzetkészítéshez használhatjátok a következő szempontokat:
·        regényvilág, a megjelenített kor
·        beszédmód
·        a filmes megjelenítés eszközei
·        a befogadóból kiváltott/kiváltható érzések, hangulatok
·        a művilágnak mint fiktív közegnek és a történeti valóságnak a kapcsolata
·        Mikszáth Jókai-képe
·        az alkotó szerepei
 
I.
A kőszívű ember fiai (rendezte Várkonyi Zoltán)
II.
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai (részlet)
 
Egy nemzeti hadsereg
 
Mesemondás!
Lehetett is az valaha!
Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilenc oldalrul rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát diadallal, dicsőséggel! Hogy ne bírt volna vele „egy” óriás, hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik kolosszát[2] is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak!
De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb kornak e Nibelungen-énekéhez[3]?
Elmondom, ahogy megértem.
Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig; az ország egyik bércfalától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harci riadó!
Megnépesült a kitűzött zászlók környéke.
A földmíves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa boldog tűzhelyét, s ment a zászlók alá.
Tizenhárom-tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyed, és hetvenéves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba.
Nem kellett felpénzzel csalogatni senkit; egy nemzetiszínű kokárda volt az egész ajándék, amit a belépő kapott.
Úri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önként, s együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal esőben, zivatarban, sárban, szemétágyon, rongyban és dicsőségben!
Egy ügyvéd itthagyta irodáját, kardot kötött, s a legelső csatában maga vitte a zászlót legelöl Pahrendorfnál a kartácszáporral szemközt. A végén ezredes lett. Sohasem tanulta a háborút.
Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtartotta ma, másnap csatába kellett mennie; a római sáncokat ostromolták; ott első volt, ki zászlója élén felhatolt; lelőtték; még menyasszonya csókja meg sem hűlt ajkain.
A cisztercita barátok kolostorából három növendék kivételével minden kispap elment honvédnek. A prior maga látta el őket úti élelemmel, mikor szekérre ültek. Amint a refektóriumba visszatérve a honn maradt kegyeseket megpillantá, sírva monda nekik: „Ti gyávák, minek maradtatok itthon?”
Elmentek az ügyvédek; nem akart most pörlekedni senki. Elmentek a bírák; hisz nem volt senkinek panasza.
A mérnökökből lettek tüzérek, utászok. Az orvosokbul tábori sebészek. Ágyban meghalni nem volt most divat.
Híres korhelyekből híres hősök lettek. Csöndes jellemekből oroszlánok.
Még a rablók is megtértek. Egy hírhedt rablóvezér amnesztiát kért magának és társainak, s százhatvan lovast állított ki a csatamezőre, kiknek nagy része a hazát védve nyerte el a halált, mit a haza rontásáért elébb megérdemelt.
Egy főúr maga egész huszárezredet szerelt fel; másik huszárezredet két hét alatt állított ki a jászkun főkapitány.
Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Elébb kaszával, puszta kézzel kellett kicsikarniok a harc eszközét, hogy aztán küzdhessenek vele.
Egy közönséges székely földész kitalálta, hogyan kell ágyút önteni, fúrni, és ellátni népét csatalövegekkel. Vashámorok átalakultak golyóöntödékké. Elfogyott s nem volt kapható a gyutacs a puskához. Voltak gyógyszerészek a csapatoknál, kik papirosbul készítettek gyutacsokat, s azok is jók voltak a harcban.
Az egyházak odaadták harangjaikat ágyúércnek.
Egyetlen vezér száztíz ágyút vett el apródonkint az ellenségtől.
A szabadkai föld népe meztelen kézzel foglalta el az ellenfélnek fél mérföldre hordó "bácsi" nevű öreg ágyúját.
A ma alakult zászlóalj már holnap gyakorlatot tartott, s egy hét múlva ment a tűzkeresztelőbe.
Mindenki testvér volt a trikolór alatt, nem gúnyoltak senkit tótnak, németnek; azok mind egy zászló alatt egy haza fiainak vallották magukat.
A tiszt jó pajtás volt. Együtt evett, együtt ázott, egy szalmán hált a közlegényeivel, s tanították egymást hazaszeretetre.
Nem volt szökevény. Hová szökött volna? Minden ajtótul elkergették volna a gyávát.
Ha megverték a sereget, nem futottak szerteszéjjel. Igyekezett ismét összegyűlni, s folytatni a harcot.
S nemcsak az harcolt, kinek fegyver volt a kezében; harcolt minden élő lélek. Asszonyok bátoríták fiaikat. Úrihölgyek mentek sáncot hordani az erődítésekhez; vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asszony képes el nem rontani. Asszonyok voltak a legjobb tudósítók. Csaták után ők ápolták a sebesülteket. Kórház volt minden úri lak a csatatér közelében.
A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a dogmában sem szillabus[4], sem herézis[5]. Szent volt e harc keresztnek és csillagnak.
S a költő, ki meteorkint futotta végig az egész eget fölöttünk, nem zengett egyébről, mint e szent harcról; ez hangzott alá onnan a magasból; ez volt utolsó szava, midőn az ismeretlen láthatáron lebukott előttünk. - Talán nem is a földre esett le? Talán egy új földforgás alkalmával ismét meglátjuk őt, szikrázva, mennydörögve fejeink felett.
 
III.
Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (részlet)
 
Mennyivel hálásabb egy, a századok mohából kiásott régi alak? Ki szólhat bele, hogy milyen volt Gyöngyössy István[6] vagy gróf Koháry István[7]? A kézügyben levő adatok keretében úr az író hőse fölött, gyúrhatja, domboríthatja szabadon az alakját, a szemtanúk és a fültanúk különböző visszaemlékezései és megfigyelései nem konfundálhatják meg.
Mindezekkel eleve számot vetve, mégsem azt a metódust választottam, hogy minden rávonatkozó adatot összehordva, jelentékenyet és jelentéktelent, jellemzőt és közömböset, szénát, szalmát, azzal az igyekezettel, hogy mindez úgyszólván közjegyzői pedantériával legyen bizonyítva és kimutatva s hogy aztán e gezemicét kinevezzem életrajznak s így aztán elérjem, hogy az olvasó mindent megkapjon és tudjon, ami Jókaival történt, amit mondott és csinált, csak éppen őt magát, az egyéniséget ne kapja meg.
Hasonlítana ez nagyban és egészben az olyan mesteremberek eljárásához, akik gondosan összehordanák és leltároznák, ami mondjuk például a velencei összeomlott campaniléből[8] megmaradt, de magát a tornyot nem állítanák fel s nem tennék szemlélhetővé, mert azt csak úgy tehetnék, ha nem törődnének annyira az anyaggal, hogy minden kő az a bizonyos legyen és hogy úgy és ott álljon minden egyes darab, ahol a valódi állt.
A kövek és a törmelék összegyűjtése szerintem napszámos munka és ha igazak, azonosak is a kövek, maga a campanile csak a fölépítésben, arányaiban és vonalaiban a művészet által válik igazán hasonlóvá –  ha a kövek esetleg nem is mindenütt hasonlók és azonosak.
De sántít a hasonlat a campanilével, mert az elvégre holt tárgy. Mindig egyforma, változatlan s egy fotográfia is megmutatja milyen volt. Ám az élő ember folyton változik, minden nap más-más és mégis mindig ő maga az.
Bízvást kérdhetem tehát, melyik Jókait rajzoljam? A tarokkozó bácsit a klubból, vagy a kokárdás nyalka ifjút, aki 1848. március 15-én a nép előtt forradalmi szónoklatot tart? Ahhoz a Jókaihoz nyúljak, aki merengve jár kampós botjával hálóköntösben rózsái közt? Úgy képzeljem-e el, amint a cercle-nél[9] egy finom udvaronc gesztusaival cseveg a királynéval?
Mind ismerem a különféle Jókaikat; látom lelki szemeimmel a köhécselő pápai diákot és látom az udvarias aggastyánt, aki utolsó útján Abbáziából jövet álmosan, fáradtan őgyeleg a túl­zsúfolt kocsi folyosóján egész éjjel, mert nem jut számára ülőhely a fülkében, hol hozzá­tartozói alusznak; látom egy helyütt gyermekiesen önzőnek, másutt apostolian nagylelkűnek, csodálatba ejt a szerénysége, de ismerem őt úgyis, mikor önérzetesen mutogatja vendégeinek: „Ebben a karszékben szoktam ülni írás közben, ezzel a tollal írtam meg a ‘Szerelem bolondjai’-t”.
Nos, hát melyikhez nyúljak a Jókai Mórok közül? Mert csak egyetlen egyet szabad lepingál­nom, de összhangban kell lennie a többivel mindnyájával.
(Mikszáth Kálmán: Jókai mór élete és kora, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982, 368 –
369. o.)
 
IV.
Jókai Mór (1825-1904)
1825. február 18-án született Révkomáromban, nemesi, értelmiségi családban.
Magyar irodalmi arcképcsarnok
Apja Ásvay Jókay József hites ügyvéd és árvagyám, édesanyja Pulay Mária. Két idősebb testvére: Károly és Eszter.
1831-ben kezdi elemi iskoláit. 1835 őszén Pozsonyba megy német szóra, cseregyermekként két tanévre. Zsigmondy Sámuel evangélikus líceumi tanárhoz kerül kosztra-kvártélyra, és a líceumban tanul, itt is, mint általában, kitűnően.
1837-ben hazatér Pozsonyból, ezután szülővárosában végzi a gimnáziumi osztályokat, szabad idejében nyelveket tanul tanárától és későbbi sógorától, Vályi Ferenctől. Október végén meghal apja.
1841-ben Pápára megy filozófiát tanulni a főiskolán, verset, elbeszéléseket ad be a Képzőtársaságnak. Az Istenítélet, első fennmaradt „beszély”-e ekkor keletkezik, egy másikkal megnyeri a 2. díjat. Megismerkedik iskolatársával, Petrovics (Petőfi) Sándorral.
1842-ben két esztendőre jogot tanulni megy Kecskemétre, a levegőváltozás jót tesz gyenge tüdejének.
1843-ban A zsidó fiú című verses tragédiát a Magyar Tudományos Akadémia–
 Vörösmarty, Bajza stb. –  dicséretben részesíti. Õ maga innét számítja írói pályáját. Olajfestményeket készít.
1844-től előbb Komáromban, később Pesten folytat jogi gyakorlatot ’46 végéig. Ez időszakban megjelent novellái és Hétköznapok (1846) című regénye végképp eljegyzik az irodalommal, Petőfinek legjobb barátjává, fegyvertársává teszik.
1846. július elsején megkezdődik a Tízek Társasága írói sztrájkja”, folyik lapalapítási kísérletük, de sikertelenül.
1847. július elsején átveszi Frankenburgtól az Életképek szerkesztését. Novembertől az ifjú házas Petőfivel közös szálláson laknak 1848 júniusáig.
1848. március 15-én a forradalmi ifjúság egyik vezető alakja, a tömeg mozgatója és szónoka, a tizenkét pont szerkesztője. Április 30-tól Petőfi szerkesztőtársává lesz az Életképekben, de augusztusban – főként Laborfalvi Rózával megkötött házassága miatt – meghasonlanak. Anyja is szakít vele. Esküvőjük napja: augusztus 29. Szeptember végén elkíséri Kossuthot alföldi toborzóútjára, október közepén Kossuth Csernátonyval együtt a bécsi fölkelőkhöz küldi. Szilveszterkor családostul Debrecenbe menekül, s ott február 22-én megindítja a békepárti Esti Lapokat. Április utolján visszatér Pestre, szerkeszti a Pesti Hírlapot s a fővárosi Esti Lapokat a trónfosztás szellemében.
1849. július 8-án ismét menekül Pestről. Útjának, majd bujdosásának állomásai: Kecskemét, Szeged, Arad, Nagyszalonta, Arad, Gyula, Miskolc, Tardona. Itt augusztus 29-én válik el Rózától, hogy az újév előtti napokban végleg Pestre menjen a komáromi menlevélben bízva.
1850 augusztusában vagy a következő hónapokban kibékül édesanyjával.
1853 májusára esik első erdélyi utazása. Ez év augusztusában vásárolja a svábhegyi házastelket.
1854. megindul a Vasárnapi Újság, amelynek főmunkatársa lesz.
1856. március 13-án Komáromban meghal édesanyja.
1857 áprilisában saját emeletes házába költözik a Magyar utcában.
1858. augusztus 21-én megindítja az Üstököst, októberre esik második erdélyi utazása, a mócvidéki körút. Decemberben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választják.
1859. február 20. megszületik a kis Róza (III. Róza, a későbbi Fesztyné), aki Laborfalvi Róza házasságon kívül született leányának, Benke Rózának gyermeke. Hivatalosan Jókai csak 1886-ban adoptálja.
1860-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választják. 1861-ben Siklóst képviseli az országgyűlésen a határozati párttöredékhez csatlakozva. Megismerkedik Tisza Kálmánnal. Benke Róza halála.
1863-ban megalapítja A Hont a volt „határozatisták” támogatásával. Gróf Zichy Nándor vezércikke miatt április 24-étől kezdve egyhavi börtönbüntetést tölt ki Budán.
1865-ben ismét Siklós képviselője lesz az országgyűlésen.
1867-ben Balatonfüreden telket vásárolnak; 1868-ban Pesten, a Külső-Stáció utcában (mai Baross u.) házat vesznek.
1869. március 23-24-én a terézvárosi választókerületben leveri Gorove István minisztert. Laborfalvi Róza nyugdíjba vonul.
1874 február – márciusában Prágában és Berlinben jár, Bismarck kihallgatáson fogadja. Munkáinak németországi elterjesztésére törekszik.
1875 igen népszerű a politikában: a fúzió után a Józsefváros képviselője lesz, még három helyen jelölik.
1876 áprilisában első olaszországi utazása. Augusztusban Torockón és Teleki Sándornál jár.
1881-től Illyefalva, Udvarhely megyei község képviselője három évig, s ez az erdélyi és székely témák eluralkodásával jár. Az évtized elején többször meglátogatja Észak-Magyarország festői tájait (Vág-völgye, Tátra, Lőcse, Krasznahorka), szintén írói céllal.
1882-ben A Hon összeolvad Csernátony Ellenőrjével, belőlük Nemzet címmel kormánypárti lap lesz, amelynek Jókai a főszerkesztője – egyre formálisabban. Elköltöznek a Külső-Stáció utcából a Kerepesi (Rákóczi) útra.
1884-ben közeli ismeretségbe kerül Rudolf trónörökössel, elvállalja a tőle kezdeményezett Az 0sztrák-Magyar Monarchia írásban és képben magyarországi részének szerkesztését. A sorozat 1901-ig folyik.
1886. november 20-án meghal Laborfalvi Róza, decemberre esik második itáliai utazása. 1888-ban III. Róza férjhez megy Feszty Árpád festőművészhez. Ezután 11 évig együtt él a „fiatalokkal”.
1890 márciusában lemond Tisza Kálmán, ez végképp elidegeníti a politizálástól. A tengerszemű hölgy elnyeri az MTA százaranyas Péczely-díját, az első jelentős irodalmi díjat életében.
1894. január 6-án ötvenéves írói jubileumának ünnepségei, százezer forint nemzeti ajándék a Díszkiadás első ezer előfizetője után. A sorozat 1898 végén a századik kötettel befejeződik. Április l-jén gyászbeszédet mond Kossuth Lajos temetésén. Péczely-díjat kap a Sárga rózsáért.
1895-ben az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán beszédet mond a sovinizmus és a háborús uszítás ellen. Ez öregkori békebarát tevékenységének csúcspontja.
1896-ban megbukik a karcagi választáson; 1897-ben Ferenc József kinevezi a főrendiházba.
1899. szeptember 16-án feleségül veszi a húszéves Grósz (Nagy) Bellát. Meghasonlik rokonságával, elköltözik Fesztyéktől, országszerte támadják.
1900 júniusában Bellával megtekinti a párizsi világkiállítást. A francia írók szép fogadtatásban részesítik.
1902. október 13-14-én Nagyvárad társadalma ünnepli, visszahatásként a reakciós megnyilatkozásokra. Találkozik Adyval.
1904. május 5-én este 9 órakor rövid szenvedés után meghal.
 
 
 
 
2.
a)

Nézzétek meg a számítógépen a Jókai-képeket (R/2-es mappa), és olvassátok el a mellékelt szövegrészleteket!
 
ADY ENDRE: Nászutazók
Ne szóljatok bűnös beszéddel,
Istentelenség itt a gúny.
Mért rágódtok a hervadhatatlan,
Az örökké zöld koszorún?..
Magatokhoz mért rántjátok le,
Ki mindnyájunk közt legnagyobb,
Aki felett örök ifjúság,
Örök poézis s fény ragyog...

...Az a lány[10] legyen százszor áldott,
Aki lelkét ejtette meg,
Aki fényes napot varázsolt
A csendes néma est felett.
Ne érje gúny a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne sértsétek a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!...
 
Jókai Mór portréi – R/2
 
 
JUHÁSZ GYULA: Ének Jókairól (részlet)
Nem mondok én ódát dicséretedre,
Mint a magyar költészet nagyjai,
Furulyaszó az én versem, merengve
És andalogva hódol, Jókai!
A régi gyermek hálás szíve áldoz
Mesemondó, nagy gyermekünk, neked,
Ki földeríted a magyar családot,
Ha sorsunk egén beesteledett.

Száz éve jöttél, vigasznak, csodának
És dicsőségnek, Komárom fia,
E kis hazának és a nagy világnak
Száz könyved egy új magyar biblia.
Mindig meséltél, hogy a bús valóság,
A földi rabság tűrhető legyen,
Hogy a szegény magyarság méla sorsát
Feledje, rajtad csüggve szüntelen.

Magyar nábobja új ezeregyéjnek,
Gazdag szegénység jóltevője te,
Mit adjak néked, ki az örök élet
Mennyországából tekintsz ide le?
Egyik szemed sír, nézve nyomorunkat,
Másik nevet, mert a jövőbe lát,
Mikor majd második Árpádod újra
Visszafoglalja az egész hazát!
 
 
b)

Válasszatok ki egy képet a csomagból! A csoport egyik párosa készítsen interjút a kép/szobor által megjelenített Jókaival, a másik páros pedig értelmezze a versek kijelölt elemeit kettéosztott napló segítségével! A munka eredményét két-két csoport (csoportpár) ossza meg egymással! A szövegértelmezésre és az interjú anyagára is reflektáljatok!
 
 
Ady Endre: Nászutazók    Juhász Gyula: Ének Jókairól (részlet)
bűnös beszéd
Istentelenség itt a gúny
 
zöld koszorú
örök ifjúság,/Örök poézis s fény
 
a sors választott örege
 
legcsodásb rege
 
Mesemondó, nagy gyermekünk (…),
Ki földeríted a magyar családot,
Ha sorsunk egén beesteledett.
jöttél, vigasznak, csodának/És dicsőségnek
 
Száz könyved egy új magyar biblia.
 
Magyar nábobja új ezeregyéjnek,
Gazdag szegénység jóltevője te,
 
a jövőbe lát
 
 
 
Jelentésteremtés 
 
3.
a)
Az irodalmi szövegek értelmezését, befogadását befolyásolja a mindenkori olvasó tudáskerete, beállítódása, ám vannak olyan „játékszabályok”, melyeket az adott szöveg jelöl ki, melyeket figyelembe kell venni, ha nem akarunk a szövegtől elrugaszkodni, ha valóban a szöveg megismerését célozzuk meg. Umberto Eco a Hat séta a fikció erdejében című művében így ír: „A szerzőnek persze rendelkezésére állnak sajátos műfaji jelzések, ezek felhasználásával utasításokat adhat (…); ám ezek a jelzések gyakran igencsak félreérthetők, Carlo Collodi Pinokkió-ja így indul:
Kezdődik a mese: – Volt egyszer egy…
– Király! – szóltok közbe tüstént, kis olvasóim.
Csakhogy, barátocskáim, ezúttal tévedtek, nem
királyról szól a mese. Hol volt, hol nem volt, volt
egyszer egy darab fa.
Roppant csavaros kezdés. Collodi először mintha azt jelezné, hogy mesébe fog kezdeni. S rögtön, amint az olvasói meggyőződtek arról, hogy a történet gyerekekről szól, megjelennek a színen a gyerekek mint a szerző beszélgetőpartnerei, akik – mesékhez szokott gyerekfejjel gondolkodva – téves előfeltevésre jutnak. Akkor hát talán nem gyerekeknek szól a történet? (…) A kezdet (…) kikacsintás a felnőtt olvasók felé. Nem szólhat-e nekik is a mese? És a kacsintás nem azt jelzi-e esetleg, hogy nekik más szemmel kell olvasniuk, ugyanakkor mégis gyereknek képzelve magukat, hogy megértsék a mese allegorikus jelentéseit?”[11]
 
Olvassátok el Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényéből a II. rész Ephialtész című fejezetének kijelölt részét!
 
„Én gyűlölöm a hazámat!”
Lehet-e ennél súlyosabb, végtelenebb, iszonytatóbb mondás?
Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés?
Lehet-e tett, melyben ez érzés megtestesülhet?
Ismer a történelem óriási alakokat, kik e szót kimondták. De azok mind összeroskadtak alatta.
Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolan[12], s mint síró gyermek tért vissza a kaputól, midőn kezében volt a bosszú.
Átkozódva futott el a csatatérről Salamon[13], hol hazája népe koronájától fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom küszöbén hazáját megáldani.
Belizár háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.
A vén Foscarinak[14] megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár odadobja koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harcol ellene. Béldi Pál[15] meghal a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segéllyel fejedelme legyen.
És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja: "Bocsáss meg hazámfiainak, atyám"; azon hazafiainak, kiket három nappal elébb oly isteni haraggal elátkozott!
Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az ember vagy ördög vagy isten, amíg lelke körül annak a földnek a porát viseli, amelyet gyűlölni akar.
Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek.
Hanem eladni: az lehet. Ahhoz éppen nem kell lélek.
Nem gyűlölte Ephialtész Hellászt, csak eladta.
Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.
Ephialtész[16] nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pauszaniasz[17] valami hivatalosztásnál, vagy tán egy theszbiai legyőzte az olimpi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét, vagy lehet, hogy Epikurosz követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az arkhónok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxés biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt.
Erre aztán Ephialtész azt monda, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz  – csak jól akart belőle lakni.
Az örömriadalnak, mely Budapest falai közül felhangzik, visszhangja is van.
Ezen echó, mit a Kárpátok bércei adnak vissza: az orosz himnusz.
A budapesti diadalhang ezt rivallja: ”Éljen a világszabadság!” A Kárpát visszhangja ezt zúgja vissza: „A cár mindenható.”
Háromezer-hatszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Kárpát hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság bor és zeneszó mellett.
A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Kétoldalt sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben egy távozó esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló nap két teljes félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb félkörön belül az egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt kapott; élénk, földöntúli eleven zománca van minden tárgynak, s ahol a szivárvány átlátszó fénye takarja a vidéket, ott minden tárgy annak a színeit vette fel, s látni aranypiros erdőt, aranyzöld tornyokat, damaszklila tavat. E mennyei bűvkörön belül huszonkét falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva. Az erdőkből mindenütt patakok törnek elő, mik úgy csillámlanak fel, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az istenáldotta vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve, s melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyenes országutakat, tornyos városokat rajzolva közé. Alulról fölhangzó kallók és hámorpörölyök ütése hirdeti, hogy az indusztria él.
A nap mindig lejjebb száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik, a felhő mindig messzebb távozik, a táj egyre tágul, a látkörön már meglátszik az a vulkánidomú hegy, melyen a világ leghíresebb bora terem.
Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást engedett neki vetni a Nebo hegytetőről a Kánaánba.
Ez Magyarország!
A hegytetőn mulatozó társaság elragadtatva nézi e látványt.
Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei, orosz testőrlovagok, cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.
Van közöttük két polgári férfi is, két magyar ember.
Az egyik Rideghváry Bence, a másik Tallérossy Zebulon.
A társalgás németül folyik. Az orosz tiszteknek éppen úgy obligát tantárgyuk a német nyelv, mint a burkusoknak a francia.
–  Nézzétek – szól Rideghváry Bence, miután sorba elszámlálta a városok, a faluk neveit, mik ott lábaik előtt el vannak szórva. – Nézzétek: ez az út Konstantinápolyba!
„Hurrá!” – Magas kiáltás üdvözli szavait – „Éljen a cár!”
S az összecsördülő pohárcsengés után rákezdi a társaság az orosz néphimnuszt.
Rideghváry együtt énekel velük. Már megtanulta az orosz himnuszt. Mindenki leveszi a fövegét az ének alatt.
–  Hát te nem énekelsz, Zebulon? – kérdi Rideghváry a mélázó öregúrtól.
– Hangom páva – felel a bús férfi.
A himnusz a kőszáli magaslatról messze hangzik a vidék felett. Alant a hosszú országúton szakadatlan sorban vonulnak a minden oroszok cárjának lovasezredei; azok folytatják az aláhangzó himnuszt, azt a nemzeti dalt, amelynek aki szavait nem érti is, megértheti e hol riadozó, hol misztikus, majd fenyegető, majd sötéten elborongó dallamból, hogy az a minden oroszok urainak dala, mely szól azon vakmerő népeknek, akik büszkélkednek vele, hogy még nem viselnek rabigát. Góg és Magóg dala az a sziklák mögül.
– Nézd! –
 szól Rideghváry, odavonva maga mellé Zebulont. - Négy lovasezred halad el itt előttünk az úton. Az egyik az Olga Nyikolajevna, a másik Cesarevics huszárezred, a harmadik az Olviopol dzsidásezred, a negyedik a muzulmán lovasság. Minden ezrednek egyforma színű lovai vannak. Az Olga Nyikolajevnának szürke, a Cesarevicsnak sárga, az Olviopolnak fekete, a muzulmánnak pej. Még hátravannak a doni kozákok és a vosnesensk dzsidások. Azután jön az ágyúpark. Azután a gyalogezredek. És végül a szekerészet. És aztán a második és harmadik hadtest. Nyolcvanezer ember.
És megszorítá Zebulon kezét.
– Most következnek a mi diadalaink napjai! Most fogjuk a lábaink alá gázolni a mi ellenségeinket! Ennyi erő alatt szétmállik az egész nyomorúság.
És ragyogott bele az arca.
Hogy jobban gyönyörködhessék e látványban, egészen a szélére lépett a meredélynek, mely százhúsz ölnyi magas falként emelkedett ki a fenyőerdők közül, fent buja pázsitszőnyeggel terítve.
És Tallérossy Zebulonnak, amint e meredélybe lenézett, az a szédületes gondolata támadt, hogy mi lenne belőle, ha ő most ezt az ő kedves barátját derékon kapná, s mint Dugovics Titusz a törököt, lerántaná magával együtt oda a mélységbe?...
Úgy segéljen!
Csak az az öt leány ne volna odahaza!
A nap a láthatáron alul szállt már. Az a tűzgolyó, mely még az égen izzadni látszik, már nem a nap, csak annak a gőzkörtül fölemelt optikai csalképe. A szivárvány még ívlik az égen; de nem hétszínű többé, hanem egyszínű, tűzvörös.
 
 
 
A szöveg alapján jellemezzétek azt a „mintaolvasót” (U.Eco), ideális típusolvasót, akinek az együttműködésére, jóindulatú egyetértésére számít a megszólaló hang! Készítsetek gondolkodástérképet!
 

 
 
 
b)
Török Lajos Jókai Mór élete és az irodalom emlékezete című tanulmányábanUmberto Eco modelljét felhasználva és újraértelmezve vizsgálja meg a Jókai-olvasást, a Jókai-szövegek kínálta lehetőségeket és ezek történeti változásait. A tanulmány részlete alapján rajzoljátok meg az empirikus szerző – empirikus olvasó – mintaszerző – mintaolvasó viszonyát ábrázoló modellt!
 
„A téma egyik ismert teoretikusa, Umberto Eco mintaolvasónak nevezi, egyfajta eszményi típusolvasónak, »akinek az együttműködésére a szöveg nem csupán eleve számít, de igyekszik azt meg is teremteni«. A valós vagy – Eco szavával élve – empirikus olvasónak valamilyen módon ezzel a mintaolvasóval is szembesülnie kell. A szöveg előírásai szerint viselkedni természetesen nem azt jelenti, hogy lemondunk az olvasás teremtő szándékáról, hiszen egy mintaolvasói szerep nemcsak engedelmességre kényszeríthet minket, de a megközelítések sokféleségét is lehetővé teheti a számunkra. A műben feltáruló világgal való találkozásunk során egyúttal saját szereplehetőségeinkkel is számot kell vetnünk. (…) Amikor Umberto Eco a mintaolvasót jellemzi, annak a szövegben fellelhető párjaként a mintaszerzőről is említést tesz. Ez utóbbi az empirikus olvasó nézőpontjából a mű világának megalkotását vezérlő szólam vagy stratégia, amelybe a mintaolvasóval folytatott kommunikáció, de maguknak a mintaolvasói szerepeknek a kirajzolása is beletartozik. Eco szavaival: »egy elbeszélői stratégiában nyilvánul meg, utasítások sorozatában, amelyeket fokozatosan kapunk meg, és amelyeket követnünk kell, ha úgy döntünk, hogy mintaolvasók leszünk«. Döntünk, vagyis rajtunk empirikus olvasókon múlik, hogy a felkínált szerepek közül választunk-e. Ez a választás nem egyszerűen a szöveg által eleve adott alternatívák közti szelektálás. Ha az lenne, akkor az irodalmi művek értelmezési lehetőségei előbb-utóbb kimerülnének. Egy XIX. századi alkotás a korának irodalmi gyakorlatát meghatározó mintaolvasói szerepekből válogat azért, hogy azokban az egykorú empirikus olvasók többé-kevésbé otthonosan mozoghassanak. Az idők változásával együtt változó irodalom empirikus olvasói számára azonban ezek a szerepek elveszthetik aktualitásukat, s átadhatják helyüket olyan, a későbbi irodalom kondicionálta attitűdöknek, amelyek már alig hasonlítanak a korábbi szerepekre.”
(Török Lajos: Jókai Mór élete és az irodalom emlékezete)
 
4.
a)
A mintaolvasói szerepek kirajzolása annak a szólamnak vagy stratégiának a hatókörébe tartozik, melynek megnevezése az Umberto Eco-i terminológia szerint: mintaszerző. A kőszívű ember fiai Ephialtész című fejezetének szövegrészlete alapján már jellemeztétek a mű által kijelölt mintaolvasói szerepeket. Készítsétek el azt a gondolkodástérképet, amely a Jókai-szövegekben megjelenő mintaszerző karaktereit vázolja föl! Az Ephialtész-fejezet részlete mellett használjátok a következő Jókai-regények szövegrészleteit is! Munkátok során vegyétek figyelembe: „Az idő múlásával ugyanannak a műnek a mintaolvasói szereplehetőségei és mintaszerzői attribútumai maguk is változnak aszerint, hogy az irodalmi hagyomány hogyan és miként aktualizálható, mennyiben képes újra és újra párbeszédbe lépni a mindenkori jelen irodalmi gyakorlatával” (Török Lajos: Jókai Mór élete és az irodalom emlékezete).
 
 
 

 
 
 
Nem regény, nem fantázia szüleménye, hanem adatokkal igazolt valóság, hogy a magyar nőknek mily hatalmas szerep jutott a szabadságharcban.
Markóczyné önfeláldozó buzgósága minden vidékén az országnak önmagától lángra lobbant.
A honvédekről a sanyarú hadjárat alatt lerongyollott a fehérnemű, a magyar hölgyek kezükbe vették sikeres fegyverüket, a varrótűt, s egyetértve, előteremtették a hadfiak számára a vászonruhát, az egész hadsereget ellátták tisztával.
A sebesültek ápolására tábori kórházakat rögtönöztek, s azokban az ápolónői tisztet a legjobb családok asszonyai teljesíték.
Viola és társnői egész nap tépést készítettek. Ez volt az akkori hölgyszobák mulatsága.
Jelszó volt: a szenvedés enyhítése. Mennyei hivatás!
Viola bebizonyította, hogy a feleségnek oka van férjét a hadjáratban hűségesen követni, s ez nem csupán a szívbeli szerelem.
Valami sokkal magasztosabb érzés volt az, mely a szíveket betölté.
A mai kor szülöttei a nevét sem ismerik annak.
A jelenkor hölgyei is nemes hivatással bírnak. Õk a béke angyalai.
A dicső korszak hölgyeit nevezhetjük a háború angyalainak.
(Jókai Mór: Börtön virága, http://mek.oszk.hu/08100/08117/08117.htm#10 [2010-12-29])
 
Az óriás elesett, meghalt, porrá lett. A forgószél felkapta hamvait, szétszórta egyik országszéltől a másikig, a poratomok repültek ide-oda, sok kihullott a külső országokba, jutott belőlök a tengeren túlra is, úgy szétszórták őket a viharok.
Ez elesett óriás hamvának egy atomja voltam én is.
Múltra emlékező, jelent érző, jövőt látó, tehetetlen porszem.
Hajtott a vihar engem is az ország egyik szélitől a másikig, sokszor kimehettem volna – mindég visszatértem a határról, nem bírtam elhagyni ezt a földet.
Eszembe jutott a délibábos róna, láttam az éji pásztortüzet, hallottam a távol furulyaszót, a sötétzöld dombon ült a méla juhász, ki tudja: hogy kik és hányan vannak oda eltemetve?
Eszembe jutott a rengeteges hegylánc, a kis fehér falvak kilátszanak belőle, az esti harangszó széthangzik a völgyben. Ki tudja hányan és miért imádkoznak könnyező szemekkel az esti harangszóra?
Eszembe jutott a fényes zajos város. Mért, hogy ablakai most mind zárva vannak? Sokan, kik boldogan, úri kényelemben laktak egykor itten! ki tudja: hol, merre? végtelen utakon, erdőben, avarban, futva bujdosnak most, kerülve a napfényt és az emberarcot.
Eszembe jutott a düledező csárda, népes faluvégén, ott ver egy rongyos őszült cigány szomorú nótát zokogó cimbalmán, az ott iddogáló lehúzza mélyen szemére karimás kalapját: „ne verd azt a nótát!” – kiált a cigányra. Ki tudja, mi volt oly szomorú abban a nótában?
Eszembe jutott az ősi apai ház, láttam messziről a zöld ablakredőnyöket, a háztetőn a fülfű rózsái sárgultak, a kapun belől ugatott a vén házi eb, a csendes utcán egy fáradt ember megy végig, távol az éji őr kiáltása hallik, a fáradt ember benéz az ablakon, a csöndes szobában egy nő ül egyedül s a bibliából olvas, a fáradt ember ismét tovamegy. Ez a fáradt ember úgy hasonlít hozzám.
Eszembe jutott a gyászos búsongó nő. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze-messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag avar pusztaságon, csalitos erdőkön, idegen városokban, millió idegen emberi arc közül keresve az egyet, akit meg nem talál; hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, felrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csendesen lobog.
(Jókai Mór: Egy bujdosó naplója, http://mek.oszk.hu/00800/00801/index.phtml [2010-12-29])
 
Mert nem lehet az bolondság, mikor egyetlenegy levélnek a kedvéért lóra ültetnek egy ilyen egész veres frakkos embert, s azt addig ületik egyik lórul a másikra éjjel-nappal, míg csak oda nem érkezik, ahova a levél küldve van. Így csak nagy urak levelezhetnek egymással, meg katonák.
Ez is az „újabb” kor intézményei közé tartozik. Azelőtt voltak minden városban jó gyalogoló emberek, akik ezt a hivatalt végezték: többnyire cigányok. Ha nevezetesebb levele volt az embernek, várt vele, míg alkalmatosság jön: a vásárosokra legjobban rá lehetett azt bízni. De a „fölséges német” minden városba postamestereket rendelt, s most már kocsin, lovon küldeti a leveleket, és portót fizettet érte. Postamesternek még akadt magyar ember elég; mert lóval kellett foglalkozni, s a birtokos úr jót is tudott állni a pénzes levelekért; de már kihordót nem lehetett kapni az országban: még németet sem. Mert olyan emberre nem lehetett a drága leveleket bízni, aki kauciót nem tud letenni; akinek pedig annyi pénze van, hogy leteheti a kauciót, az inkább szőlőt vesz rajta, s abban kapál, mint hogy vízben, sárban járja a várost végtől végig, s fejében tartsa, hogy ezért a levélért jár egy peták, ezért két gresli, ezért három poltura!, s aztán még arra is vigyázzon, hogy a beszedett pénzt valahol be ne igya. Az idegen institutióhoz helvétákat kellett behozni, többnyire franciák voltak, akik minden embert mossziőnek tituláztak, s megtanították rá az egész világot, hogy az „Adjon Isten jó napot” azt teszi franciául, hogy „Trezömbl szervitőr!”
(Jókai Mór: Rab Ráby, 4. fejezet, http://mek.oszk.hu/00800/00839/ [2010-12-29])
 
 Negyven év múlt el azóta, hogy Timár eltűnt Komáromból. Ábécetanuló gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére kirukkoltattak bennünket, akiről később azt beszélték, hogy talán nem is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erősen, hogy Timár még él, és valamikor ismét elő fog jönni. Talán Athalie-nak a fenyegető szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá.
A csodaszép úrhölgy arca is előttem van még, akit minden vasárnap reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Õ a szószékhez közeli padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelíd.
Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a társalkodónője; minő nagy esemény volt az!
Láttam azt is, mikor halálra ítélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a vesztőhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta fekete szalagokkal. Õ háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele szemközt a pópa, kezében a feszülettel. A kofák a piacon végig szidták, s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; ő pedig hidegen nézett maga elé, s nem ügyelt semmire.
A nép törte magát a kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek megnézni a véres színjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a becsukott ablakon át néztem utána félve. Hah! ha rám találna nézni!
(Jókai Mór: Az arany ember – A „Senki”, http://mek.oszk.hu/00600/00688/html/09.htm#54 [2010-12-29])
 
 
 
b)
 
Hogyan gondolkodnak Jókairól, a Jókai-szövegekről, a Jókai-kultuszról XIX-XX. századi írók, irodalmárok, és hogyan vélekedik korunk irodalomtörténet-írása? A mellékelt szemelvények alapján állítsatok össze egy prezentációt a Jókai-recepcióból! A szakirodalom megválogatásához egy külső szempontot használtam. A régi vagy régebbi szövegek esetében egy jó értelemben vett tekintélyelv alapján válogattam, a kortárs szövegek esetében pedig egy műhely – a PTE irodalmárai és az Árkádia folyóirat –, egy adott egyetemi szellemi közeg kutatóinak gondolataiból. A munkát csoportpárok végezzék! Az egyik csoport a XIX-XX. századi, a másik a kortárs szövegeket dolgozza föl, majd beszéljétek meg tapasztalataitokat! A két csoport jegyzőjének feladata, hogy elkészítse a munkafolyamat jegyzőkönyvét.[18] (Egyéni jegyzeteket a munka során mindenki készítsen!)
 
Gyulai Pál: Jókai legújabb művei (részlet)
Jókai kitűnő elbeszélő és stiliszta, csak kár, hogy aránylag kevés elbeszélni valója van. Fantáziája nem az alapos műveltség és világismeret forrásából merít, hanem az öt földrész minden tájáról, a történelem, természet és társadalmi élet világából összeszedi mindazt, ami különös, kivételes, bizarr, s a drága aranyat, mint a vadember, sok színben csillogó üveggyöngyökért cseréli be. A valóság iránt kevés érzéke van, a költészet lényegét nem annyira a valóság eszményítésében keresi, mint inkább meghamisításában vagy túlzásában, egész a képtelenségig.
------
Jókainak leginkább fantáziáját szokták dicsérni még azok is, kik világismerete hiányán,
lélektani botlásain s kidolgozásbeli könnyelműségén megbotránkoznak. De ha az elbeszélő
költészetben fantázia alatt nem fantasztaságot értünk, hanem a szerencsés leleményt, az erős
alkatú mesét s a biztos jellemrajzot: akkor Jókainak nem valami nagy adag jutott ez adományból, vagy ha jutott, annyira megrontotta, hogy immár kevés hasznát veheti. Jókai fantáziája sem erős, sem egészséges. Legalább fő ereje nem annyira a lényegben nyilatkozik, mint inkább külsőségekben, minők a ragyogó színezés és élénk előadás. Belső működésében
bizonyos lázas állapotot vehetni észre. Tárgyai- és felfogásában az egyszerű, igaz, nagy és
megható helyett a különös, csinált, szertelen és rémes felé fordul előszeretettel. Ha magasb
régiókba emelkedik, csak ködfátyol-képeket tud elővarázsolni. Leleménye ritkán szerencsés,
vagy ha az, még ritkábban képes nyomorékság nélkül kifejleszteni, de annál nagyobb mohó-
sággal szed össze könyvből, életből egy csoport tarka, csillogó dolgot, eseményt, jellem-
vonást, adomát, kuriózumot, ötletet, toldoz-foldoz, díszít, elméskedik, szónokol, érzeleg,
hízelkedik a napi szenvedélyeknek, legyezi a magyar hazafiasság gyöngeségeit, s elbódítja a
kevésbé mívelt ízlésű olvasó fejét.
 
Barta János: Az élő Jókai (részlet)
Mint minden nagy életműnek, ennek is van valami érezhető mélységi tagozódása, csak talán ez a tagozódás élesebb és rikítóbb Jókainál, mint a világirodalom más nagy prózapoetikusainál. De igaziság és nemigaziság dolgában ez a szempont adja kezünkbe a mértéket.
Legigazibb csak az lehet, ami az íróegyéniség és a közösség emberi mélyéből tör elő: ezek azok a jellemből kisugárzó, minden reális tapasztalást megelőző és átszínező, átidomító ősélmények, Jókai esetében bizonyos romantikus mesei archetípusok, majdnem már látomások, amilyen a lenyűgöző élet- és természetélmény, az édenkerti naiv boldogság és az enthuzianisztikus mesei hősiesség, az eredendő jóság és az ősi gonoszság örök harca – s mindezekből és mindezeken felül a vitathatatlan hit az emberben és a bizalom az életben.
(…)
Megítélésében ma, több mint száz év távlatából, mégiscsak az a döntő, amit lehetőségként magában hordott és több nagy művében meg is valósított.
(Barta János: Klasszikusok nyomában, Akadémiai Kiadó, Bp., 1976. 311 – 312. o.)
 
 
Nagy Miklós: Jókai Mór (részlet)
Jókai – Kossuthhoz hasonlóan – egy nép szerelme volt legalább fél századig. Könyveit kézről kézre adták, gazdakörökben felolvasták, őt magát ünnepelték, már életében szoborba öntötték. Szerették őt a költőtársak Petőfitől, Aranytól napjainkig. A bölcselő-esztétikus Erdélyi János éppúgy lelkes olvasója, mint Gárdonyi, Mikszáth, Krúdy; kitűnő írásaikban Vajda János, Bródy Sándor, Ady Endre, Móricz Zsigmond sem üres gesztusként hajoltak meg Jókai géniusza előtt. (… )
Elég nagyszámú romlandó munkáját, támadható vonásait könnyű kimutatni (… már Gyulai is elvégezte, amikor kemény hangsúllyal kiemelte az egységes művészi megformálás gyakori hiányát). Ott kezdődik a nehézség, amikor számot kell adni kiválóságairól, amelyek esztéták és alig műveltek előtt egyaránt vonzóvá teszik. ( … ) kedveli a széles panorámát, korképet, s marad sokáig visszatérő témája a nemzeti, emberi újjászületés. ( … )
Nem tudatos, kimunkált eljárással védte a művészi egységet; ösztönösen teremtette meg. Benne magában élt az összhang: egyszerre volt felnőtteket torzképező, játékos komáromi fiú; nagy tettekre sóvárgó, Petőfi nevelte fiatalember; férfi, aki őszies hangulatba merül a Senki szigetén.
(Nagy Miklós: Jókai Mór, Korona Kiadó, Bp.,1999. 113 – 116. o.)
 
Nemes Nagy Ágnes: Jókai Móric bánata (részlet)
Szükséges is gondolnunk rájuk. Mert hol van már a mogorva kis Gyulai Pál, aki egy életen át mardosta nagy írónk túl nagy glóriáját, méghozzá jó, sőt világirodalmi indokokkal mardosta. Hol van az ő masszív aggodalma, hogy egy felnőtt (!) nemzetnek nem lehet az egy szem Jókai a reprezentatív írója. Nem az a baj ma már, hogy van Jókaink, inkább az a baj – egy sóhajt most a hiány után –, hogy nincs másunk, mint Jókai, nincs mellette négy-öt nagyrealistánk a 19. században, és hogy ezt a hiányt Mikszáth sem foltozza be. Sőt még ennél is nagyobb baj van, attól kell tartanunk, hogy Jókai, már régóta az ifjúsági író státusába csúszva, lassacskán onnan is kikopik. Ha ez így megy tovább, már-már védeni kell Jókait, mint egy nemzeti parkot, egy kihaló ökológiai együttest. És mi lehetne az elevenen tartás (egyik) legjobb, tömeghatású eszköze, mint a Jókai-film?
De én nem hiszem, hogy Jókai mindenestül rászorul a kegyeletünkre. Igaz, nem egy értéke olyan, hogy filmen, tévében nehéz volna propagálni. Például ott van a nyelve, hangja, az a
hasonlíthatatlan. Vigyázni kell vele. Nagy örömmel hallottam ugyan – Jókai nyelvének hódolójaként – eredeti mondatait a televízióban, de tartok tőle, hogy ez inkább a stiliszta ínyencsége volt, mintsem a néző elragadtatása. Nem az a baj, hogy írónk tirádái nyelvileg régiesek. Tudnék sokkal régebbi szöveget ajánlani, amely jó színész száján elképesztően hatásos volna. (Zrínyi! Bethlen Miklós! A Szent László ének! Kazinczy! és a többi és a többi.) Inkább az a hiba, hogy Jókai tirádái melodrámák, amelyeket ő írásban, a maga néma aranyhangján elhitet ugyan, de varázslatuk stilisztikai és nem lélektani. Ami Jókaiban „lélektani magyarázat”, érzelmi kitörés, azt, úgy érzem, legtöbbször csak elkenni szabad filmen, elfedni, mint Noé fiainak apjuk meztelenségét. A stílusérték – hiába – kényes portéka
színi beszédben.
 
 
 
 
1.
Jókai (…) történelmi változások korában élt, s ugyanezen változásokban aktív szerepet vállalt. Joggal érezhette tehát azt, hogy ő az egyike azon lelkes XIX. századi hazafiaknak, akik a nemzeti történelem „csinálásából” kivették részüket. Ez az aktivitás különösen a forradalom és szabadságharc idején erősödött fel: tudvalevő, hogy az író vezéregyénisége volt a márciusi ifjaknak, 1848/49 fordulóján a kormány szolgálatában töltött be követi és újságírói funkciót. Jókai tehát a korabeli politika tűzhelyének közelében élte meg a nemzet nagy sorsfordító eseményeit. A XIX. században játszódó műveiben valószínűleg ezért kerül az önéletrajzi és a szabadságharcos tematika gyakran összefüggésbe egymással. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az a Jókai, akit az elbeszélések és regények világában vagy világának megszerkesztésében felismerhetünk, nagyrészt a forradalom korának hőse, aki pedig eme időszak felett elmélkedik, az e kor emlékezetének hiteles őrzőjeként tekint a múltra és önmagára. E nézet az életmű fogadtatásának történetében is markánsnak mondható. Alig akad olyan író az újkori magyar irodalomban, akinek értelmezéstörténetében a Jókaiéhoz hasonló nyomatékkal szerepelne az életrajzi kontextus. A szakirodalom hagyományában kutatva gyakran találkozunk ennek példáival, az életmű kritikai kiadásának vaskos köteteiben a sajtó alá rendezés eredményeit taglaló jegyzetek keletkezéstörténeti fejezeteit lapozgatva pedig elég határozottan képviselve van e felfogás, hiszen e szakaszok, művek írói élményanyagra épített genezisének változatosan dokumentált történetét rekonstruálják.
(Török Lajos: Jókai Mór élete és az irodalom emlékezete)
 
2.
Petőfi mellett hasonló szerepet tölt be Jókai Mór is, akinek élettörténete szintén alkalmas arra, hogy a „nemzet sorsa” felől szemléljük. Jókai mint Petőfi barátja, a márciusi ifjak egyike, aki bár nem halt hősi halált, de bujdosnia kellett, később a szabadságharcot megéneklő, mindannyiunk által jól ismert regénye révén könnyen válhatott a nemzeti irodalom kultikus figurájává. (…) Jókai nem csupán leírta, „mi is történt valójában”, hanem saját élettörténetét későbbről visszatekintve úgy formálta meg, hogy sorsa kísértetiesen emlékeztet regényhőseire és a szabadságharc-mítosz bevett nemzeti ábrázolására.
(…) egyes írók kultuszához műveik mellett élettörténetük mitizálódása is hozzájárul, és általában azzal válhat egy szerző a kultusz tárgyává, hogy művészetével és életével bizonyos közösségek számára legitimációs bázist nyújt, és példát mutat. Ehhez gyakori eszközül szolgál az élettörténet adott – általában vallási – minták szerinti cselekményesítése (ilyen, mondjuk, Petőfi, a „nemzet mártírja” vagy, mint Tverdota György cikke kimutatja, József Attila élete és halála mint passiótörténet). De, ahogy Takáts József a kultuszkutatás és a különböző irodalomelméleti tendenciák kapcsolatát boncolgató tanulmányában rámutat, némiképp veszélyes lehet, ha a kultikus beszédet egyneműnek tartjuk (vagyis minden, a különböző szerzőkkel kapcsolatos kultuszt ugyanazokra az alapelemekre próbálunk levezetni). (…) a kultuszkutatónak messzemenően figyelembe kell vennie a kultikus megnyilvánulások történetiségét, vagyis azt, hogy ugyanazok a retorikai formák, szimbólumok eltérő kontextusokban megváltoztathatják a jelentésüket.
(Kisantal Tamás: Személyek és kultuszok. Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve, Jelenkor, 2004/5.)
                                                                                                                           
3.
A kultuszok (…) a nem-modern nyomai a modern társadalomban, a szakrális nyomai a nem-szakrális világban, ám nem érintetlen, hanem a modern gyakorlatok által kisajátított nyomai, amelyek ugyanakkor mégis őriznek valamit a nem-modernből, a hierarchikus világból, a szakralitásból.
(Takáts József: Módszertani berek. Írások az irodalomtörténet-írásrólhttp://www.scribd.com/doc/38941452/Takats-Modszertaniberek [2010-12-28])
 
4.
Azzal az irodalomtörténeti közhellyel szemben, amely szerint Jókai mindmáig a legolvasottabb klasszikusunk, persze, számtalan érvet sorakoztathatunk fel. Az azonban mégiscsak kétségbevonhatatlan tény, hogy számos Jókai-kortárshoz képest (például a kor véleményformáló kritikusai által igen nagyra tartott Kemény Zsigmondhoz képest) a Jókai-regény igenis része maradt az olvasás piacának (erről például a kiadások győzhetnek meg leginkább). Amennyiben csak részben is megállja a helyét az a feltételezés, amely szerint a magyar regényolvasási gyakorlatot alapvetően Jókai-művek olvasása alakította ki, akkor azok a kutatások (…), amelyek a Jókai-korpusz befogadástörténetét vizsgálják, egyben a magyar irodalmi tudat alakulásának történetével is szembesülnek. Mert az a kérdés, hogy a korabeli nagyhatalmú kritikusok rosszallása ellenére a Jókai-életmű hogyan lett mégis a XIX. századi regényhagyomány szinte kizárólagos reprezentálójává, nem egyszerűen történeti kérdés, hanem bizony a szinkron irodalomértés (-érzékelés) anatómiájára is rávilágíthat.
(Milbacher Róbert: A csomó és a kard, Jelenkor, 2002/7 – 8.)
 
 
 
 
5.

„Jókai művei között gyakoriak az olyanok, amelyekhez névtelenül vagy »Jókai Mór«, vagy »Dr. Jókai Mór« aláírással elő-, illetve utószavakat csatolt. Ezeknek a toldalékoknak egy része a művek keletkezésével azonos időben vagy néhány esztendővel később, más része pedig a Jókai ötvenéves írói jubileuma alkalmából 1894-ben meginduló Nemzeti Kiadás köteteiben láttak napvilágot” – írja Török Lajos.
Olvassátok el a szövegválogatást, és töltsétek ki a táblázatot! Beszélgessetek arról, vajon van-e funkcióbeli különbség elő- és utószó között!
 
Elő- és utószavak a Jókai-regényekben
A megszólalás a szerzői én hangja/a mintaszerző szövegstratégiájának része, mert …
A megszólalás nem a mintaszerzői hang, hanem az empirikus szerző, esetleg egy másik, de szövegen kívüli szerep, mert …
·         
·         
·         
·         
 
A kőszívű ember fiai – Végszó (1869)
Nagy idő múlt a nagy harc óta! – Húsz év. – Egy század ötöde: egy ifjúkor.
Új sarjadék képezi az emberiség tavaszkorát, mely minden találkozásnál tudatja velünk, amit oly nehezen akarunk elhinni, hogy már megvénültünk.
A budai Várkertben buja zöldben nő a fű – s a zöld füvön, az arany verőfényen fehér báránykával játszik mosolygó arcú kisgyermek – s kék és fehér mezővirágokból koszorút fon a fehér bárányka nyakába...
...Jó az Isten! Zöld füvet ád a harcáztatta földnek, fehér bárányt a zöld fűnek, ártatlan, szelíd angyalkát játszótársul a báránynak feledés írját a mély sebnek jobb idők reményét a szegény magyar nemzetnek.
 
 
Utóhangok az „Arany ember”-hez (1872)
 
Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre: angolul két kiadásban is megjelent: a londoni fordításban mint „Timars two worlds” (Timár két világa), a New York-iban mint „Modern Midas”. (Az a Midás, akinek a kezében minden arannyá válik.) Németországban pör is folyt miatta két kiadó cég között a tulajdonjog miatt. Színdarabot is írtam belőle, s ez az egyetlen színművem, mely húsz éven át fenntartotta magát, s német színpadokon is sikert aratott. De egyéb is van, amiért szeretem ezt a művemet. Ennek az alakjai mind olyan jó ismerőseim nekem: ki korábbrul, ki későbbrül.
Rokonságomnál fogva nagy összeköttetéssel bírtam.
A Jókay családnak a birtokviszonyait a múlt századnak az elején külön törvénycikk rendezte, deputációt küldve ki annak a Maholányi bárókkal folytatott perében az eldöntésre. Egyszer megkérdeztem a Károly bátyámtól, aki maga egy élő krónika, hogyan történhetett az, hogy amíg a dédapáink olyan nagy urak voltak, mink már, az apánkon elkezdve, olyan kis urakká lettünk, akik munkájuk után élnek?
A bátyám aztán megmagyarázta.
– Megvan az a nagy birtok most is. Vedd a kezedbe a krétát, és számíts utána. A szépapánknak volt egy fia és öt leánya. Az öt leánynak a virtualitását felvásárolta a híres pécsi püspök, aki szintén családunkhoz tartozott, s az iskolákra, jótékony alapítványokra fordította. Nagyapánk már csak egy hatodrészt örökölt. Annak megint volt két fia és két leánya. És így édesapánkra már csak egy huszonnegyedrésze jutott az ősi birtoknak. Mi pedig hárman vagyunk testvérek: mindegyikünkre jutott az ősbirtokbul egy hetvenkettedrész. Azt megkaptad: most is megvan nálad.
Az anyai ágról való dédapám már nem volt olyan gazdag; de annál híresebb: ő volt II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek titoknoka, Pulay, ki a külhatalmasságokkal fenntartá az összeköttetést a fejedelem részéről.
De nagyanyai ágról ismét egy nagy vagyonú családból volt közös eredetünk: a Szűcsök-éből.
Szűcs Lajosné még a hetvenes években mindenkitől ismert alakja volt a budapesti társaságnak. Nagy háza volt a Múzeum körúton, villája Balaton-Füreden: az idény alatt minden este ott lehetett látni a Nemzeti Színházban, szögletpáholyában. Jótékonyságáról beszélt minden közintézet. Szép öregasszony volt.
Én is kaptam tőle valamit: ennek a regénynek az alapeszméjét.
Egy délután összehozott vele a véletlen. Együtt utaztunk át a Kisfaludy gőzösön Balaton-Füredről Siófokig.
A feleútban kegyetlen nagy vihar fogta elő a hajót: a veszedelmes Bakony szele egyszerre háborgó tengert alakított a kedves tóbul: az utazók férfia, nője mind tengeribetegséget kapott, s menekült a kabinokba. Csak mi ketten: nagynéném és én maradtunk a födélzeten, föl sem véve az egész hajótáncoltató zivatart.
Csak fenntartja mibennünk az erejét az ősi Szűcs vér – mondá a nagynéném; ki maga is Szűcs családból született: nagyanyámnak nővére volt: férje után lett gazdag.
S aztán odaültetett maga mellé, s azalatt, amíg a hullám dobálta a hajót, hogy annak az egyik lapátkereke folyvást a levegőben kalimpált, elregélte nekem azt a történetet, ami az „Arany ember” regényemnek a végét képezi, a fiatal özvegy, annak a vőlegénye: a katonatiszt, társalkodónője, a tiszt korábbi kedvese és annak az anyja között, kiket ő mind személyesen ismert. Ez volt az alapeszme, a végkatasztrófa, amihez aztán nekem a megelőző történetet, mely e végzethez elvezet, hozzá kellett építenem, s a szereplő alakokat, helyzeteket mind összeválogatnom: hihetővé tennem. De azok az alakok és helyzetek mind megvoltak valósággal.
A „Senki szigetének” a létezéséről pedig Frivaldszky Imre nagynevű természettudósunk által értesültem, s az a hatvanas években még a maga kivételes állapotában megvolt, mint egy se Magyar-, se Törökországhoz nem tartozó új alkotású terület.
 
 
És mégis mozog a föld (1872)
 
Toldy Ferencnek
tisztelete s barátsága jeléül
ajánlja a szerző
Kedves barátom!
Midőn jelen regényem írásához fogtam, Tehozzád fordultam legelőbb is az úttörők korszakának hősei felől útbaigazítást kérni, s Te oly szíves voltál, hogy míg egyrészt nagybecsű utasításodat meg nem tagadtad, úgy másrészt megígérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kísérni.
Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te beleegyezel, ötvenéves pályád jubileumán Neked ajánljam azt. Te szíves voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez az általam nyújtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón elhalmozand; nemcsak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én művem saját gyarlóságainál fogva.
Mert azokat én igen jól ismerem.
Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy hű, de regénynek nem valószínű. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem háríthatom el azt. Lehet, hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket éppen olyan nehéz, mint volt ez élet.
A mártírokról írhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mítoszt: de mártír, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.
És mégis az volt.
Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi célnak, melynek mi, mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak.
Én még együtt éltem nehánnyal e bevégzett alakok közül, kik egymás után letűntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tűntek le.
Vörösmarty meghalt - szegényen - idegbénultan.
Garay meghalt - szegénység és feszített munka miatt, férfikorában második gyermekké válva.
Bajza meghalt - szegényen -, lelke halálával messze megelőzve teste összeomlását.
Nagy Ignác meghalt - szegényen -, éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.
Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.
Czakó meghalt - ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.
Széchenyi meghalt - óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.
A Kisfaludyak, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Katona akkor tűntek el, mikor én még gyermek voltam. A Magyar utcai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a kecskeméti kis ház még nemrég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg.
Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az új korszakba magad. A szellemi ígéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink. Te tudod, mi volt az a puszta. S az a negyven évig vándorlás a pusztában.
Te tudni fogod, hogy ezek a hihetetlen mesék, amik regényem alapját képezik, ha nem valószínűek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének alakja nem egy ember volt ugyan; de tíz. Hogy e szenvedések, e lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai, s a kitartás, a hűség, a katasztrófa megannyi dicsőé!
Hasztalan küzdöttem regényem alapeszméjével, bevallom. Gyönge volt ecsetelésem, hogy a végbement szent harcot valószínűvé tudja tenni a jelenkor olvasói előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az indulatok többé, amik azt létrehozták. Más ország, más város áll a régi helyén; a múlt kor érzelmei felfoghatatlanok. Ami negyven év előtt a költőnek álma volt, az most teljesedésnek induló valóság; s az igaz történetre, mit a negyven év előtti korról leírtam, azt mondják ma, hogy ez csak az én álmam.
Hála az égnek, hogy ez így van.
De én tartozom e gyönge kísérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam őket fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a próféták szent sírjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott.
És tartoztam e kísérlettel azoknak, kik csüggedést éreznek a megkezdett mű folytatása alatt, kik félelemmel tekintenek a sötét jövőbe: "Nézzétek! Így küzdének azok, kik e művet megkezdék: ilyen sötét vala a múlt!
Te egyedül jöttél át velünk az ígéret földére. Harcolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész elmúlt irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánítását antisteseink iránti hódolatomnak Teneked ajánlhassam. Tedd túlsúlykint jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg Téged az ég, kit annyian szeretünk, s tarts meg Te engem baráti szívességedben, ki legőszintébben szeret.*
Pesten, 1870.
Jókai Mór
 
És mégis mozog a föld (1872)
 
Előszó
 
Eppur si muove!
Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.
Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak; egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.
Életföltétele volt a vis inertiae, a tétlenség ereje: „Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember.”
Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.
Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét írom le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy „eppur si muove!”
Tisztesség adassék emlékezetének!
 
 
Politikai divatok (1862-1863)
 
Előszó
Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magányéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az angol, elmések, mint a francia – költők azok, anélkül hogy politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltűnően magyar történet, tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is, egyszóval: ne írjatok mindig irányregényt.
Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az.
Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és süllyedés minden egyes élet­regény alakulására oly határozott befolyással bírt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő nem mellőzheti, anélkül hogy élethűtelen vagy éppen frivol ne legyen.
Kérdezzétek meg a családi szakadások okait - közélet viszályaira fognak visszavezetni.
Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását – politikai katasztrófokat fogtok találni.
Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza.
Tudakoljátok az özvegyek könnyeit, miért hullanak, az árvák sóhajait, hová repülnek; azok mind-mind országos bajokhoz fognak elvezetni.
S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az, ott is fogjátok érezni, hogy aki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szívet, s egész embernek azt ismerjük el, aki nemcsak magának élt.
Saját légkörünk ez. Ezt leheljük ki, ezt leheljük be, mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes lapályi kertben.
Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára szárnyat vagy lábára láncot; a jellem ebben edződik acéllá vagy olvad salakká; ennek saját kultusza van, saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai.
Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk; hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával, akiknél az több volt, mint divat, s akik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból?
E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.
Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó. A fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életírás a historikus feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személye­ket, hanem a kort igyekezett híven visszaadni.
Pest, augusztus 18-án, 1862.
Jókai Mór
 
Utóhang (részlet)
Ha valamely munkámhoz, úgy bizonyára a Politikai divatok-hoz szükséges a felvilágosító végszó.
Valószínűleg föltűnik az olvasónak az a sok hézag, ami e regény folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul, egyszerre csak más irányt vesz; az elbeszélés ott, ahol legérdekesebbnek ígérkezik, hirtelen letörik, s új fejezetbe csap át. Köztudomású tényeken átugrik a mese, s lesz belőle mese, ahol lehetne igaz történet: érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon vannak megkezdve, s erre az alapra van valami fölépítve. A nagy, dicsőségteljes harcból, mely a szereplő alakok tisztító tüzét képezte, semmi sem jut érvényre, csak a végkatasztrófa; az is csak allegóriákban, amiknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér pedig egészen elvész, a korrajz elhalványul, az előadás hangulatában a hazafias lendület kerültetik.
Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megírni, amikor az új alkotmányos korszak (1861-ben) azt a csalóka reményt költötte fel, hogy az elmúlt szabadság újra életre kel hazánkban. Fölszabadult a politikai szószék és a sajtó.
Régi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt írni, mely a szabadságharcot tünteti vissza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra; minden nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel teljes korszaknak ott élt, ott kísértett a lelkemben; és én elég naiv voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a ködből.
(…)
Ezt az adatot kötelességemnek tartottam az emlékezetnek átadni.

Ilyen viszonyok között, ilyen kedélyhangulat mellett jött létre a Politikai divatok című regényem.
 
 
 
6.
 
„Abban, hogy a Jókai-értelmezésben az életrajziság argumentációs sémája uralkodóvá vált, komoly szerepe volt annak a szerzőcentrikus szemléletnek, amely a művek elbeszélői gyakorlatának jellemzését meghatározta. Ez azt jelenti, hogy egy Jókai-regényben megszólaló hangot, amelyet a narratológia általában elbeszélőnek nevez, gyakran felcserélték magával az íróval. E képlet szerint minden, ami a szövegek világának jellegét meghatározza, egy alanyi, már-már a vallomásos beszéd jellegzetességeit magán hordozó diskurzusban láthatóvá váló szerzői értékrendszerre, látásmódra, világnézetre vezethető vissza. Vagyis amikor Jókai-regényeket olvasunk, akkor maga Jókai beszél hozzánk, s így hangjához mindig rendelhetünk biografikus kontextusokat. Amikor az a kérdés vetődik fel a szakirodalmi hagyományban, hogy mit akart ezzel vagy azzal a művével kifejezni a szerző, hogy vélekedik egy-egy korát foglalkoztató politikai, társadalmi kérdésről, milyen valós indítékok rejlenek egy-egy cselekménydarab megszerkesztése, egy-egy hős megformálása mögött, az alkotófolyamat utánképzésével próbálnak eljutni a mű megírásának jelenében tevékenykedő Jókaihoz. Amikor pedig dicsérik az írói fantázia vagy képzeletvilág határtalan produktivitását, a szerzői tudat működésének rekonstrukciójára törekszenek az interpretációk. Az irodalomtudomány mai állása szerint ezeknek az olvasásmódoknak nem igazán van időszerűségük, viszont ez nem jelenti azt, hogy nem is érdemes vizsgálni e jelenségeket” – írja Török Lajos.
 
 
Miért érdemes vizsgálni mégis azokat a jelenségeket, értelmezői, olvasói törekvéseket, amelyek a Jókai-szövegekben megszólaló elbeszélői hanghoz egyfajta biografikus kontextust rendelnek hozzá? Hogyan segítheti mindez a szöveggel való kapcsolatunkat? Az álláspontokat a konstruktív vita[19] technikája alapján és szabályai szerint ütköztessétek és rögzítsétek!
 
 
Reflektálás 
 
7.
a)
Nézzünk meg egy rövid részletet a Mesterdetektív című filmből (Keneth Brannagh rendezte, a forgatókönyv írója Harold Pinter), majd nyissátok meg a számítógépen a tanórához tartozó R/7-es mappát! Vizsgáljátok meg a szöveges és képi anyagot! Hogyan kapcsolódnak össze? Megjegyzéseiteket fürtábra segítségével poszteren rögzítsétek!                   
 

                  

 
(cameo-megjelenés[20])
 
b)
Ragasszátok föl a posztereket, majd vizsgáljátok meg, vitassátok meg a csoportok munkáit! Megjegyzéseiteket, észrevételeiteket egyénileg naplózzátok!   
 
 
 
Más csoportok megerősítettek abban, hogy …
A következő új szempontokat kaptam: …
Választ kaptam arra a problémára, hogy …
Robert Capa
 
 
 
Mesterdetektív
(rend.: K. Brannagh, forgatókönyv: H. Pinter)
 
 
 
Salvador Dali
 
 
 
 
Jan Vermeer van Delft: A festőművészet
 
 
 
Kosztolányi Dezső: Édes Anna
 
 
 
 
c)
Feladat:Milyen funkciói vannak a műalkotásban megjelenített szerzői portrénak? Megismerhetjük-e a szerzői ént a műalkotásban, illetve hogyan befolyásolja a befogadói műértelmezést a szöveg autobiografikussága? Önéletrajzi-e az, ami annak látszik?
A csoportok tagjai alkossanak írópárokat, és a szaloncukor-elv[21] alapján készítsék el a téma vázlatát! (Törekedjetek arra, hogy a megadott séma alapján dolgozzatok!)
 
A téma tág közelítése.
Néhány részletesen vizsgálandó szempont kiválasztása indoklással.
A kiválasztott szempontok részletes értelmezése példákkal, a retorikus szerkesztés szabályainak érvényesítése.
Visszatérés a bevezetés második részéhez, a kifejtő rész összegzése, következtetések.
Kiterjesztés: erkölcsi, filozófiai, kulturális, társadalmi, esztétikai stb. irányba.
 
 
8.
a)
Olvassátok el Török Lajos tanulmányának részleteit! Használjátok az INSERT-et, majd a csoportban beszéljétek meg tapasztalataitokat, keressetek választ kérdéseitekre!
 
(Minta)szerző és (minta)olvasó
 
Valószínű, hogy az életrajzi olvasás gyakorlatát többé-kevésbé lehetővé tévő mintaolvasói szerep létrejöttének hátterében olyan mintaszerzői stratégiák állnak, amelyeket felismerve az empirikus olvasó az empirikus szerzővel azonosíthatja a mű narrátorát. Azokban a regényeiben, elbeszéléseiben, amelyek XIX. századi tárgyúak, rendszeresen jelen van egy olyan szólam a történetmondásé mellett, amely a mű világa és a beszélő emlékei, élményei között megfeleltetéseket hoz létre. A korábban kiemelt szabadságharcos témájú műveiben találkozhatunk a leggyakrabban ilyenféle egybeesésekkel. A kőszívű ember fiai Egy nemzeti hadsereg című fejezetének elején elhangzó mondat jó példa lehet erre. Az „elmondom, ahogy megértem” kijelentés ugyanis olyan, a történetmondás alanyára vonatkozó reflexió, amely a szerző egykori tapasztalata (a megértem szó a megér – átél és túlél egyszerre –s nem a megért tő toldalékolt alakja, tehát tartalmazza a múlt idő jelét) és a róla való jelenbéli beszéd közt ok-okozati kapcsolatot állít fel, mégpedig a visszaemlékezés beszédhelyzetének imitálásával. Jókainál – ismerve a szakirodalmi hagyomány életrajz-centrikusságát – az ilyenfajta beszédhelyzetek az olvasót könnyen térítik az empirikus szerző irányába. Csakúgy, mint más, a mintaszerző és hús-vér szerző egybemosására alkalmasnak minősülő szövegalkotásmódok. (…) a közönség által oly nagyon kedvelt Jókai-opusz egy organikusan fejlődő írói tudat terméke. Az önéletrajzi kontextusnak eme változatai azt hangsúlyozzák, hogy a művek mindig magukon viselik az alkotó nyomait: a fogantatás és az írás élményét, illetve eme élmény emlékezetét hordozzák magukban. De vajon maguk a művek lehetőséget adnak-e arra, hogy egy ilyesféle felettes és egyben integráns tudat produktumaként váljanak olvashatóvá? Másként fogalmazva: az empirikus olvasó a felsorolt alkotásokban találhat-e olyan mintaolvasói szerepet, amely töretlenül az empirikus szerzőre mutat? Amennyiben magukat a szerzői elő- és utószavakat is – ahogy azt Szilasi László egyik Jókai-tanulmányában javasolja – egy „olvasói akarat” megnyilvánulásaként értelmezzük, a kérdésnek nincs is jelentősége: ha az író utólag hozzáfűz valamit egykori munkájához, cselekedete alig különbözik egy műítész gyakorlatától, vagyis maga is csupán egyik empirikus olvasója lehet művének. Így a művek keretszövegei nem mások, mint értelmezések.
(…) Az alkotófolyamat nehézségeire utaló megjegyzés egy olyan mintaolvasó iránti igényt jelent be, aki a regényre az üres helyekkel, kihagyásokkal, megszakításokkal együtt tekint, vagyis képes lokalizálni és rekonstruálni az ezek mögött álló empirikus szerzői manővereket. Csakhogy a regényben ezek a manőverek ismételten jelöletlenek maradnak. Ez azt is jelenti, hogy a megfelelő mintaolvasói szerep betölt(het)etlen marad.
A szabadságharcos emlékeket feldolgozó alkotásokban gyakran azonosítható egy olyan mintaolvasói szerep, amely az emlékező énnel közös emlékezettel bíró partnerként van megszólítva. (…) A forradalom mindaddig maradhat író és olvasó közös emlékezetében, amíg mindkettő él és emlékezik. (…) [A kőszívű ember fiai] Tavaszi napok című fejezetében március tizenötödikéről, a forradalom győzelmének napjáról ezt olvashatjuk: „Talán álmodtuk mindezt? Bizony csak úgy álmodtuk mindezt. Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szívünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit, ifjú olvasó, egy poéta meséli el neked, amiket háromszor hét év előtt álmodott.” Az idézett részletben az „ifjú”-ként aposztrofált mintaolvasó időben különböződik el attól akinek a nevében – többes szám első személyben – a megszólaló a forradalomra hivatkozik. A mintaolvasói szerepek megtöbbszörözésének következménye, hogy a múltról megfogalmazottak, amelyek nemcsak históriaiak, hanem önéletrajziak is egyben, egyszerre állítják ugyanazon dolog valós és fiktív (álom) voltát. Azonban nem csupán a márciusi napok valóságossága válik kétségessé, hanem maga az álmodó költő, hiszen az álmodás aktusa ugyanabban a múltban zajlik, mint amiben a forradalom (a beszéd jelene előtt 3x7 évvel). Figyeljünk fel egy fontos mozzanatra: az idézet utolsó mondatának beszélője nyelvtanilag különbözik az azt megelőző mondatok beszélőjétől. A korábbi többes szám első személy egyesbe vált, s a „költő”-t mintegy kívülről szemlélve jellemzi. Ezáltal megtöri a szólam – és egyben a mögé képzelhető arc – integritását. Ki ennek a mondatnak az alanya? A szemtanú, aki átélte a múltat? Az empirikus szerző, aki át akarja örökíteni a forradalom emlékét a fiatal olvasóba? Tehát egy autobiografikus énről lenne szó? Valószínűleg nem. Az idézet utolsó mondatában nekünk, empirikus olvasóknak, a mintaszerző hangját kell meghallanunk, azt a hangot, amely a vallomásos–emlékező–álmodó attitűdváltozatokra bomló többes szám harmadik személyű másik hanghoz hozzárendeli a megszólalás jelenének leginkább megfelelő olvasói szerepet. A mintaszerző tehát eme hozzárendelésnek, az autentikus olvasó megtalálásának és egyben a magát autobiografikus énként definiáló emlékezőtől való szólamszerű elhatárolódásnak a stratégiáiban ragadható meg. Vagyis éppen egy olyan szöveghelyen kell lemondanunk az empirikus szerző megpillantásáról, amely első látásra minden olyan sajátossággal bír (vallomásos beszédhelyzet, emlékezés a megélt múltra, a múlt feletti elmélkedés), amely az önéletrajziság felismeréséhez nélkülözhetetlen.
 
 
b)
A csoportokban kialakított írópárok a szövegek és a modul munkafolyamatának tükrében dolgozzák át, formálják újra esszévázlatukat!
A munka címe: Használhatóak-e a Jókai-szövegek által kínált mintaolvasói stratégiák a mai empirikus olvasók számára? Fontos-e számunkra, mai olvasók számára Jókai mint empirikus szerző? Mit kezdjenek a Jókai-regényekkel a Jókai-kultusz utáni korok regényolvasói?
 
c)
Az elkészített vázlatok alapján írjátok meg az esszét! Felhasználhatjátok Török Lajos idézett tanulmányának teljes szövegét a szövegalkotáshoz, valamint a tanórák során a mappátokban összegyűjtött anyagokat. Munkátokat elektronikus formában készítsétek el, és juttassátok el a megadott e-mail-címre! Törekedjetek a formai követelmények és a határidő pontos betartására!
 
9.
Összegezzétek, értékeljétek a modul tanóráinak munkáját egy fürtábra segítségével! (Az alapséma tetszés szerint bővíthető!) Ábráitokat helyezzétek el a téma számára kijelölt felületen!
 



[1] in.: Hansági Ágnes: A kánon egyszólamúsítása  A Jókai-precedens és a magyar romantika kánonja az ezredfordulón, ItK, 2003/2-3.
 
[2] Nem emberi léptékű; eredetileg: embernagyságot meghaladó szobor (gör.).
[3]XII. századi germán hőseposz, a világirodalom legjelentősebb epikus alkotásainak egyike. Hatása és irodalmi utóélete elsősorban a több mondakörből (alsófrank, burgund, hun, keleti gót) merítő történetnek köszönhető. A Nibelung mondakör a germán-skandináv mitológiában Sigurd (Siegfried) személyéhez fűződő hősmondakör. Nagy jelentőségű későbbi feldolgozása Richard Wagner zenedrámája, a Nibelung gyűrűje című tetralógia.
[4] Jegyzék, lajstrom, tartalommutató (gör.-lat.).
[5] Eretnekség; a hivatalos, a kötelező nézetektől eltérő felfogás (gör.).
[6] Gyöngyösi István (16291704) magyar költő, alispán, országgyűlési követ. Legismertebb műve a Márssal társalkodó murányi Venus, egy kalandos és szerelmes történet verses elbeszélése.
[7] Koháry István (1649–1731) az udvari líra 17. századi képviselője.
[8] A katolikus templom főépületétől külön álló harangtorony (pl. a pisai ferde torony).
[9] Kör, előkelő társaság; fejedelmi személyeknek vendégeikkel való társalgása (fr.).
[10] Nagy Bella színésznő, aki húszéves volt, mikor Jókai 1899-ben feleségül vette. A verset Ady 1899-ben írta. A hírlapíró Ady 1902 októberében Nagyváradon találkozott a házaspárral. A Nagyváradi Naplóban, vezércikkben üdvözölte őket.
[11] Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében, Európa Könyvkiadó, Bp., 2007, 18 – 19. o.
[12] Caius Martius Coriolanus (vagy Coriolanus Marcius) római tábornok, aki az időszámításunk előtti 5. században élt. Titus Livius és Plutarkhosz örökítették meg életének történetét, amely alapja volt William Shakespeare Coriolanus című tragédiájának.
[13] Salamon (10531087) Árpád-házi magyar király, élete végén a mai Horvátország területén remeteként vezekelt, s ma őt is boldogként tiszteli az egyház.
[14] Giuseppe Verdi operájának,  A két Foscarinak hőse. A szövegkönyv alapja Byron The Two Foscari című történelmi drámája.
[15] Béldi Pál (1621-1679) Apaffy Mihály, erdélyi fejedelem elfogatta és börtönbe vettette, melyből kiszabadulvaTörökországba menekült. De egyik kelepcéből a másikba került, mert a Porta 1678-ban a Jedikulába záratta, ahol meg is halt. Életét Deák Farkas írta meg.
[16] Hérodotosz (Kr. e. 484 k. - Kr. e. 425 k.) művének egyik szereplője. Az antik hagyomány leghírhedtebb kémfigurája a maliszi születésű Ephialtész volt. Ez a közép-görögországi férfi volt az, aki – P. Green angol történész datálása szerint – Kr. e. 480. augusztus 19-én a Hellászra törő perzsa király, Xerxész elé járult, és – a Thermopülai-szorosnál állomásozó görög sereg pozícióját az előzőek során alaposan kikémlelve – a király kezébe adta a győzelem kulcsát.
[17] Spártai hadvezér, Kr.e. 470 k. halt meg.
[18] Pethőné Nagy Csilla: Módszertani kézikönyv, Korona Kiadó, Bp., 2005, 243-244. o.
[19] ld. Pethőné Nagy Csilla: Módszertani kézikönyv. Korona Kiadó, Bp., 2005, 264-265. o.
[20] A cameo-megjelenés vagy cameo-szerep egy olyan rövid karakterszerepet jelent színdarabokban, filmekben, vagy televíziós sorozatok epizódjaiban, melyet ismert színész vagy más ismert személyiség alakít. A szerep jellemzője, hogy a híres vendégszereplő által alakított karakter éppen csak feltűnik a műben, sok esetben még szövege sincs, vagy az néha csak egy-két szóból áll. A cameo-szerep további jellemzője lehet, hogy valamilyen utalást tartalmaz, vagy kapcsolatot hoz létre a jelenlegi mű és a korábbi alkotás között (amiben a híres szereplő annak idején megjelent).
[21] Meliorisz Béla – Pethőné Nagy Csilla – Szívósné Vásárhelyi Zsuzsanna: Hogyan csináljam? Bp., Korona Kiadó, 151. o.

 


<< vissza