Cikkek, tanulmányok Források Bibliográfiák Tananyagok, modultervek Ajánlók Korábbi számaink tartalma Elérhetőségeink

nyomtatás

Szakács Emília

Az irodalom és a valóságról való beszéd
(Modulterv Onder Csaba: Harry Potter: Miért ne volna valóságos?
című írása nyomán)
 
A modul témája, célja:
A Harry Potter-szövegek kapcsán a valóság – fikció – imagináció viszonyának megvilágítása az irodalmi alkotások, az epika elbeszéléshorizontján; az elbeszélés és az elbeszélhetőség. A modul célja, hogy működtesse a párhuzamos olvasást, az olvasat – értelmezés megteremtésében a szakirodalom/szakszöveg felhasználását, a problémaérzékeny hálózatos gondolkodás megerősítését.
 
Fejleszthető kompetenciák:
 
 
Személyes kompetenciák
 
Szociális kompetenciák
Kognitív kompetenciák
·        önértékelés
·        alkalmazkodás
·        kezdeményezés
·        mások megértése
·        alternativitás
·        meggyőzési képesség
·        csapatszellem, együttműködés
·      a valóság és az epikus fikció megkülönböztetése, a felidézett világ modellszerűségének értelmezése
·      megfigyelés; hipotézis állítása és igazolása
·      példahozás, érvelés
·      értelmező kibontás, kiemelés a kontextusból, transzferálás
 
Célcsoport:
12. évfolyam fakultációs/emelt szintű tanulócsoportjai
 
Javasolt óraszám:
3x2 tanóra (3x90 perc)
 
Előfeltétel-tudás:
Epikus művek esztétikai, prózapoétikai sajátosságainak értelmezési gyakorlata. Jártasság a modernitás korszakainak irodalmi szövegvilágában; esztétikai irányainak, világértési-értelmezési modelljeinek értelmezésében.
 
Információk a felhasználó tanároknak:
 
Megjegyzések
Lehetséges megoldás(ok)
   Ráhangolódás (15 perc)
1.      feladat
 
 
 
 
 
2.      feladat
b) A párokba rendeződés spontán, dolgozhatnak együtt az egymás mellett ülők. A tanári nyomon követés ajánlott a munka során.
 
Kérjük meg a tanulókat, hogy ebben a feladatban különösen figyeljenek az alapszöveghez képest bekövetkező változásokra, arra, hogyan módosítja a történetet az újraelbeszélés és annak eszközkészlete. Hangsúlyozzuk, hogy a saját maguknak – csoporton belüli konszenzus nyomán kialakított – készített följegyzések a modul során végzett munkájukhoz szükségesek lesznek.
 
 
Egyéni megoldások születnek.
 
 
 
 
 
Egyéni megoldások.
Valószínűsíthető elemek:
·        a verbalitás hiánya hangsúlyosabban épít a befogadói értelmezésre, ám annak kereteit határozottabban kijelöli
·        a dialogikus forma mozgásba hozza a történet szereplőit, illetve életre kelti, aktualizálja a szereplők viszonyrendszerét
·        a megjelenítés egyben értelmezés is, elbeszélés/közlés nézőpontváltással
Jelentésteremtés (60 perc)
3.      feladat
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
4.      feladat
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
5.      feladat
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
6.      feladat
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
7.      feladat
A tanár megjegyzéseivel, instrukcióival segítse a feladatmegoldást.
a) A csomagolópapírra előre elkészített asztalterítő-séma fölső szeletébe dolgozzanak a tanulók. Kérjük meg a diákokat, hogy ne beszéljék meg a feladatot, a feladatnak ez a fázisa
legyen egyéni munka.
b) A megjegyzésekhez
használjanak grafikus jelölőket (nyíl, szövegdoboz ..stb.).
c) Az elkészült terítőszeleteket a
csoport tagjai beszéljék meg,
majd a közös megoldásokat a
mellékelt táblázatban
 összegezzék. Fontos, hogy ez a
táblázat  tükrözze a csoport állásfoglalását. Az órát vezető
tanár tanácsaival, korrekcióval segítse
a munkát.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
a) A fénymásolt szövegben aláhúzással, margináliákkal jelöljék az állandókat, az irodalomértelmezési technikák jegyzése a füzetben történjen.
 
 
 
 
 
 
 
b) A csoportmegbeszélés célja a konszenzuskeresés, az értelmezési keretek tágítása.
c) A grafikus ábra sémáját a tanár előre rajzolja föl a táblára, s a közzététel összegzéseként kerüljön bele a mese/mítosz jellemzője. Ezt, ha nem hangzott el a közzétételben, beírhatja ő maga, vagy kérdései nyomán a feladatot prezentáló tanuló.
d) A tanári bevezető, összefoglaló nem maradhat el, hiszen funkciója szerint a mesei/mítoszi szövegeket és a szépirodalmi szövegeket kapcsolja össze, illetve el is különíti a fikció – valóság problémájának szempontjából. Ha szükséges, több példát is lehet hozni, felhasználva az előző feladatok tanulói példatárát.
 
 
 
 
e) A 4. c) feladat ábráját bővítsük a tapasztalatok nyomán. Nehezebben dolgozó csoportokban a tanár is megteheti, összeszokottabb, erősebb közegben az előző feladatot referáló tanulót kérjük meg.
f) A gondolkodástérkép elkészítéséhez fontos az Onder Csaba-szöveg csoporton belüli megbeszélése, az előző feladat reflektálása a szöveg és a csoportmegbeszélés által. A gondolkodástérkép a füzetben készüljön el;  a tanár segítő jelenléte biztosítja a megoldás célirányosságát.
 
A poszter elkészítését megkönnyíti, ha a grafikus sablon előre fölvázolható a csomagolópapírokon. A vázlat jelöli a diákok számára a gondolkodás irányát és azt a gondolati sémát is vizualizálja, amelyben a modul órái során dolgoznak. A vizsgálandó szöveges és képi anyagot egy példányban kapja meg a csoport, hiszen számítunk a munkamegosztásra, ám a tanulmányrészlet mindenkinek álljon rendelkezésére.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
a) Ha az órát tartó tanár szükségesnek érzi, részletesebben is beszélhet a Harry Potter-könyvekről, de a tanári bevezető célja mindenképpen a valóságról való beszéd problémájának kiemelése legyen.
b) Alapos, elmélyült munkát igénylő, időben is hosszú munkafolyamat. Javaslom, hogy az összehangolást megkönnyítendő készítse el a tanár a feladatsor időmérlegét: mennyi időt szán az egyéni feldolgozásra, a szakértői csoportok konzultációjára, a csoportmegbeszélésre, a posztertervezésre és elkészítésre, a munkák megtekintésére és az írásos reflexiók elhelyezésére. A tanári segítő, inspiráló jelenlét a munka egész folyamatában fontos.
 
a) Összegző jellegű feladat.
b) A feladat a szövegértést és az érvelést állítja fókuszba. Minden tanuló kapja meg a szöveg fénymásolt példányát. A csoportok munkája folyamatos tanári ellenőrzést igényel.
 
 
 
Egyéni megoldások.
 
 
 
 
 
 
Egyéni megoldások.
 
 
A csoportokban egyéni, csoportonként különböző megoldások lehetségesek. Pl.:
1.      állításhoz:
Bulgakov: A Mester és Margarita – a moszkvai mindennapok + Wolandnak és csapatának ténykedése
2.      állításhoz:
Darvasi László: Virágzabálók – filmszerű, hallgatásokra, elhallhatásokra építkező szerkezet
3.      állításhoz:
E.T.A.Hoffmann: Az arany virágcserép – Paulmann segédtanító és Herbrand levéltáros Lindhorst és Anselmus világát képzelődésnek, mesének látja
4.      állításhoz:
Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma – Pongrácz gróf udvartartásának élete, Pongrácz magatartása
5.      állításhoz:
Gogol: A köpönyeg – az elbeszélői szólam beszédmódja sokszor ironikus, mellyel distanciát teremt
6.      állításhoz:
J.L.Borges: Az elágazó ösvények kertje – a valóság maga a szöveg, amely areferenciális
 
Várhatóan a következők: a mesei állandók rendszere (számok, ismétlődések, motivikusság, sztenderd nyelvi formák, szereplői sémák, átváltozás-modell …); az imaginárius értelmezésének a műfajhoz kapcsolódó értelmezési keretei – metaforikus olvasatok; archetipikus erkölcsi minták olvasatai.
 
 
 
 
 
MESE/MÍTOSZ: imagináció – metaforikus olvasat.
 
 
 
 
 
 
A mesék, mítoszok olvasási kódjai működnek, ám a reális elemeiből fölépített szövegvalóságban megjelenő fantasztikus vagy abszurd hangsúlyozottá teszi az irodalmi szövegvalóság saját valóságként működő terét, amelynek referenciája a szövegen kívüli bonyolult, értelmezések, nézőpontok sokfélesége által tagolt világ. Ennek, a mindennapi való világnak az elbeszélhetősége lehetetlen, hacsak nem az irodalom sajátos terében, az irodalom bonyolultnak ható eszközei/nyelve által.
Ld. tanulói oldal 4. d) ábrája!
 
 
 
 
 
 
 
Egyéni megoldások.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Egyéni megoldások. Pl.:
I.
Valóság: éjszakai séta a viharban, hidegrázás/betegség
Fikció: a tükörből kilövellő tüzes sugarak, Anselmus arcképe
 
II.
Valóság: a Privet Drive utcaképe, macska, bagoly, Dursley gondolatai a munkája körül forognak, magas, idős férfi, öngyújtó
Fikció: a térképet böngésző macska, az öngyújtó kattintására kialszanak az utcai lámpák, a macska McGalagony professzorrá változik
 
III.
Valóság: az összezavarodott Iván és furcsa kísérői
Fikció: „nem is az a legfurcsább, hogy a macska fel akar szállni a villamosra, ez még hagyján; hanem hogy fizetni akar”
 
IV.
Valóság: a figurális ábrázolás, a hagyományos kiűzetés-jelenet, esküvő
Fikció: ember-állat-növény szimbiotikus megjelenítése, szimbolikus kapcsolatok, zsúfolt kompozíció
 
V.
Valóság: Neo küzdelme, harc az ellenséggel
Fikció: a golyókat megállító akarat
 
VI.
Valóság: a patkányokkal teli pince mint a kínzások, zsarolások, titkos találkák helye
Fikció: az emberi világ történései a patkány nézőpontjából – a patkányok világa mint egy második világ
 
VII.
Valóság: a kocsmázó, az égen repülő csészealjakat kutató Ford Prefekt
Fikció: „Mert Ford Prefect valójában annak a szerfelett figyelemreméltó könyvnek, a GALAXIS Útikalauznak az utazó informátora volt.”
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A szövegekhez kapcsolódó feladatok megoldásai itt! Ezek természetesen tájékoztató jellegűek, ettől eltérhetnek.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Egyéni megoldások.
Egyéni megoldások.
Reflektálás (15 perc)
8.      feladat
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
9.      feladat
 
 
 
 
 
10. feladat
A négy filmrészlet összesen ne legyen több kb. 10 percnél. A következő részletek megtekintését javaslom:
Ingmar Bergman: Tükör által, homályosan /1:13:54 – 1:16:00
Andy Wachowski - Lana Wachowski: Matrix1./0:25:15 – 0:29:35
Christopher Nolan: A tökéletes trükk/0:01:02 – 0:03:02 
Xavier Beauvois: Emberek és istenek/1:32:14 – 1:36:14
(Kevesebb, de hosszabb részlet/ek választása is lehetséges!
 
A kilépőkártyák elkészítése mindenképpen javasolt. A szempontok ajánlatok, a tanár a modul hangsúlyai szerint változtathatja.
 
Beszéljük meg a tanulókkal, mikorra lehetséges kitűzni a kiselőadások elkészítését. A konszenzus azért is fontos, mert a prezentáció alapja egy teljes szöveg – ez többnyire regény, hosszabb mű – , s ehhez ragaszkodnunk kell. Közöljük, hogy egy, esetleg két előadást fogunk meghallgatni, de a jegyzeteket, vázlatokat megnézzük. Kérjük meg a diákokat, hogy a felhasznált hivatkozásokat, idézeteket pontosan jegyezzék.
A beszélgetést irányító tanári kérdések függvényében.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Egyéni megoldások.
 
 
 
 
 
Egyéni megoldások.
 
Eszközigény:
tábla, füzet vagy jegyzetpapír, íróeszközök, fénymásolt szövegek, csomagolópapír, színes filcek, laptop és projektor
 
Felhasználható irodalom:
 
Baudrillard, Jean: A szimulákrum elsőbbsége. In. Testes Könyv I. (Szerk. Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor s.k. és Odorics Ferenc) Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport Szeged, 1996.
Borbély András: Az "irodalmi szöveghálók" egy lehetséges értelmezéséhez
Halász  László: A képzelet ereje, Alföld, 2002/8.
Iser, Wolfgang: A fiktív és az imaginárius, Osiris kiadó, 2001.
Lovász  Andrea: „mi egy képes egy képtelenhez képest?”[1] Mesék a jelenkori gyermekirodalomban, Tiszatáj, 2002/12.
Lovász  Andrea: Harry Potter avagy jelen idejű holnemvolt, Új Forrás, 2001/9.
Onder Csaba:  Illetlen megjegyzések, Ráció Kiadó, 2009.
Onder Csaba: Harry Potter: Miért ne volna valóságos?
Pethőné Nagy Csilla: Módszertani kézikönyv. Befogadásközpontú és kompetenciafejlesztő irodalomtanítás a gimnáziumok és szakközépiskolák 9-12. évfolyamán, Korona Kiadó, 2005.
Pléh Csaba: A kognitív kutatás klasszikus szemlélete - http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/cog/2eload.htm [2011-11-03].
Szirák Péter: A másolat-lét mesterkedései. Megjegyzések a posztmodern elbeszélő prózáról, Alföld, 2003/2.
 
Modulterv – tanulói oldal
A modul témája, célja:
A Harry Potter-köteteket bizonyára sokan olvastátok, olvassátok még most is. Talán sokszor az is megfordult a fejetekben, vajon hogyan kapcsolódnak bele ezek az írások vagy belekapcsolódnak-e egyáltalán azoknak az alkotásoknak a sorába, amelyeket – az irodalmi kánon részeként – a tanórákon értelmeztek. A modul óráin azt fogjuk körbejárni, hogy mennyire elbeszélhető és hogyan beszélhető el a valóság, valóság és fikció kapcsolata az irodalom nyelvén, az irodalom fiktív világában, a Harry Potterben és más művekben. A feladatokat elsősorban kooperatív kiscsoportokban oldjuk meg, s a szépirodalmi szövegek mellett az irodalomtudomány, az esztétika, filozófia szakszövegeit is vizsgálat tárgyává tesszük.
 
Ráhangolódás
1.
a) 
Olvasd el a következő, a napisajtóból származó rövid híreket!
 
 
Földönkívüli lényt látott Thaiföldön több paraszt előbb egy rizsföldön, aztán a földönkívüli rizsföldön kívüli lett: felmászott egy fára, majd elröpült. A személyleírások alapján a thai ET 70 centi magas, jó nagy feje van, de pici szája, a bőre sárga, a melle lapos. A feje kopasz, szemei, fülei nagyok, különleges ismertetőjele, hogy nem hagy lábnyomot. A parasztok szerint jó órán át sétálgatott az űrlény a rizsföldön anélkül, hogy tudomást vett volna az emberekről, majd hirtelen fellebegett egy fa tetejére. A hatóság vagy tíz parasztot is kihallgatott, és mindegyikük ugyanúgy mesélte el találkozását az idegen civilizációval, és ugyanolyannak rajzolta le az idegent.
(Az MTI híre, Népszabadság, 2005. szeptember 13.)
Egy angol úriember vasárnap este ismeretlen okból mezítelenül sétálgatott Pozsony történelmi belvárosának utcáin. A huszonéves angol tette nagy felháborodást váltott ki. A TASR szlovák hírügynökség szerint a nudista turista ezer korona bírságot volt kénytelen fizetni a rendőröknek. A férfi a hóna alatt egy csomagban szorongatta ruháit.
(Az MTI híre, Népszabadság, 2005. szeptember 13.)[2]
 
 
b)
Rendeződjetek párokba, és beszélgessetek arról, találkoztatok-e ti is hasonló hírekkel a médiában! Pókhálóábra segítségével gyűjtsétek össze azokat a tartalmakat, amelyek alkalmasak a befogadók szokatlanra, nem mindennapira érzékeny fantáziáját felborzolni!
 
2.
A párok keressenek maguknak másik párt! Ebben a négyfős csoportban fogtok dolgozni a foglalkozás során. Mutassátok meg egymásnak ábráitokat, majd válasszátok ki a Népszabadságban közölt egyik sztorit, amelyet a csoport egyik párosa állóképben mutat be, a másik egy minidialógust készít belőle! A közzététel után beszélgessetek arról, milyen eszközöket használtak más csoportok párosai, hogyan és mit módosított a sztori újraelbeszélése! Megbeszélésetekről készítsetek rövid jegyzetet!
 
Jelentésteremtés
3.
a)
Olvassátok el Onder Csaba írásának részletét! Dolgozzatok asztalterítő-technikával: a kiemelt szövegrészekre reflektálva gyűjtsetek olyan irodalmi alkotásokat, amelyekben fontos szerepet játszik a valóság és valóságértelmezés problémája!
 
 
Úgy tűnik, hogy abban, amit valóságként tételezünk, van egy sor érthetetlen dolog. Úgy tűnik, hogy éppen a különös, bizarr, abszurd dolgok azok, amelyek valóságtapasztalatunkat formálják. A valóságba tartozó, ott, annak szituációjában, kontextusában megjelenő, racionálisan nem magyarázható dolgokról való hallgatásunk vagy ironikus beszédünk ugyan nem tagadja a valóság összetettségét, de mégis korlátozza azt, a hihetetlen körébe tolja, kitalációnak, mesének titulálva vagy éppen őrültségként magyarázva a számára értelmezhetetlent.
Maradjunk annyiban (és ez volna az egyik, triviális kiinduló tételünk), hogy a valóság önmagában megismerhetetlen. Pontosabban: sokkal összetettebb és bonyolultabb valami, mintsem azt gondolhatnánk. Hogy a világ valójában megannyi elbeszélésből adódik össze, és ezek közül válogatva végül is mi döntjük el, hogy mit fogadunk el úgymond valóságosnak, igaznak, tényszerűnek, és mit nem, s ebből alkotjuk meg a magunk valóságát, pontosabban a valóságot számunkra valóságosként leíró elbeszéléseket.
(Onder Csaba: Harry Potter: Miért ne volna valóságos?)
 

 
 
 
 

 

b)
Olvasd tovább a tanulmány következő bekezdését! Ha egyetértesz a megállapítással, a terítőszeleted alsó sávjába írj megjegyzéseket a gyűjteményed darabjaihoz! (Ha nem fogadod el Onder Csaba állítását, jegyezd föl észrevételeidet, ellenérveidet!
 
 
A másik tételünk pedig − hogy lendítsünk egyet elbeszélésünkön −  így hangzik: az (összetett, differenciált, relativizáló) valóság ábrázolására csakis a regényfikció képes. Pontosabban: a regényfikció, úgy tűnik, alkalmas arra, hogy a világ bonyolult összetettségét, számtalan elbeszélésből összeadódó tarkaságát valahogyan (re)prezentálja számunkra.
(Onder Csaba: Harry Potter: Miért ne volna valóságos?)
 
 
c)
Tekintsétek át a terítő anyagát, és a feladathoz mellékelt táblázat segítségével vitassátok meg a valóság – elbeszélhetőség – irodalom/regényirodalom kérdéskörét! (A kitöltött táblázatot ragasszátok be a füzetetekbe!)
 
Állítás
Irodalmi alkotás
Reflektálás/megjegyzés
1.A mindennapi dolgok között van egy sor önmagában érthetetlen jelenség.
 
 
2.Ami racionálisan nem magyarázható, arról hallgatunk.
 
 
3.… azt mesének, kitalációnak minősítjük.
 
 
4.… azt őrültségnek tituláljuk.
 
 
5.… arról ironikusan beszélünk.
 
 
6.„a világ valójában megannyi elbeszélésből adódik össze […], ebből alkotjuk meg a magunk valóságát, pontosabban a valóságot számunkra valóságosként leíró elbeszéléseket”
 
 
 
4.
a)
Olvassátok el A macskacicó című magyar népmesét! Olvasás közben jelöljétek be a szövegben a mesei állandókat, majd keressetek választ arra a kérdésre, hogyan, milyen irodalomolvasási technikával olvastátok a szöveget! Jegyezzétek föl magatoknak irodalomértési-értelmezési eszköztáratoknak/tudáskereteteknek azokat az elemeit, amelyek segítségével érvényes olvasata születik a szövegnek számotokra!
 
 
A macskacicó
 
(magyar népmese)
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak.
Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni.
A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott.
El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben.
Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi:
- Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt.
Azt mondja a macskacicó:
- Ne búsulj, én elmegyek tehozzád!
Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát.
A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják.
Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot.
A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult.
Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki:
- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?
- Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?
- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj - mondta a cicó.
Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba.
A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb.
Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják.
Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt.
Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja:
- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?
- Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni.
- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.
Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte.
Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.
- Mondd meg: ki a menyasszonyod?
- Majd meglátjátok!
Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni.
A macskacicó ott várta az erdőszélen.
Megint azt mondja neki:
- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz?
- Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?
- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj!
A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt.
Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.
- Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak.
Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé.
Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe.
Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb.
Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége. Itt a mese vége!
 
 
b)
Tapasztalataitokat az elkészült följegyzések nyomán összegezzétek!
 
c)
Egy önként vállalkozó foglalja össze röviden a csoportmegbeszélés eredményét, s ezt rögzítse a táblán készülő ábrában! (Az ábra kerüljön be a füzetetekbe is!)
 
IRODALMI ALKOTÁS
MESE/MÍTOSZ
 
 
 
valóság, realitás – a referencia
fikció – metonimikus és metaforikus olvasat
imagináció – metaforikus olvasat
 
d)
A macskacicó királylánnyá vagy  Odüsszeusz társainak disznóvá[3], Lót feleségének sóbálvánnyá változása[4] egy, a műfajhoz rendelődő metaforikus olvasat, az imagináció sémája által megtalálja a referenciáját. Nem okoz gondot az adott kulturális közeg számára valóság és szövegvilág elkülönítése, valóság és szövegvilág kapcsolatainak megteremtése. Hogyan járjunk el olvasóként azonban az olyan szövegekkel, mint Gogol A köpönyeg című elbeszélésének fantasztikus kísértetsztorija vagy Az orr irracionális története? Miért nem alkalmazhatjuk azokat – csupán azokat – a kódokat befogadóként, mint a mesék, a mítoszok világában? Olvassátok el Gogol Az orr című elbeszélésének következő részletét, mielőtt válszolnátok a kérdésre!
 
 
Kovaljov őrnagynak az volt a szokása, hogy mindennap sétált egyet a Nyevszkij Proszpekten. Keményített inggallérja mindig rendkívül tiszta volt. Olyan pofaszakállt viselt, amilyet kormányzósági, járási földmérőknél, építészeknél és ezredorvosoknál lehet látni mostanában, úgyszintén különféle rendőri tisztségeket betöltő egyéneknél és általában mindazon férfiaknál, akiknek pirospozsgás, pufók orcája van, és nagyon jól játsszák a bosztont: az ilyen pofaszakáll az arc közepén halad végig, és egyenes vonalban elér az orrig is. Kovaljov őrnagy igen sok címeres karneol pecsétnyomót hordott; még olyanok is akadtak köztük, amelyekbe "szerda", "csütörtök", "hétfő" stb. volt bevésve. Kovaljov őrnagy fontos ügyben utazott Pétervárra, éspedig azért, hogy címének megfelelő állást keressen: alkormányzó szeretett volna lenni, ha sikerül, de ha nem, a gondnokság is megtette volna valamelyik előkelő ügyosztályon. Kovaljov nem idegenkedett a nősülés gondolatától sem. Persze csak abban az esetben, ha a menyasszonynak - egészen véletlenül - lenne vagy kétszázezer rubel készpénze. Így aztán elgondolhatja az olvasó, milyen helyzetbe került ez az őrnagy, amikor eléggé szabályos és csinos orra helyén egy fölöttébb buta, lapos és sima foltot pillantott meg.
Szerencsétlenségére egyetlen kocsis sem mutatkozott az utcán, kénytelen volt gyalogszerrel nekivágni, miután jól beburkolódzott köpenyébe, és zsebkendővel eltakarta az orrát, azt a látszatot keltve, mintha megeredt volna az orra vére. "De talán mégiscsak képzelődöm: hisz az nem lehet, hogy elvesszen az orrom, csak úgy." Bement egy cukrászdába, csakis azért, hogy megnézze magát a tükörben. Szerencsére senki sem volt a cukrászdában. Az inasok a szobákat seperték, és a székeket tologatták; egyik-másik álmos szemmel hordta ki tálcákon a friss süteményeket. "No, hál' istennek, itt senki sincs - mondta Kovaljov -, most meg lehet nézni." Félénken odament a tükörhöz, és beletekintett. "Az ördög tudja, micsoda hülyeség ez! - dörmögte, és köpött egyet. - Legalább volna valami az orrom helyén, de nincs semmi!"
Ajkába harapott, és bosszúsan kiment a cukrászdából. Elhatározta, hogy - szokásától eltérően - senkire se tekint, és senkire se mosolyog rá. Egyszer csak megáll egy ház ajtaja előtt, mintha gyökeret vert volna a lába. Megmagyarázhatatlan jelenet játszódott le a szeme előtt: a kapu előtt egy kocsi állt meg, kinyílt az ajtaja, kissé meghajolva egy egyenruhás úr ugrott ki belőle, és felszaladt a lépcsőn. Mennyire megrökönyödött és elámult Kovaljov, amikor észrevette, hogy ez a tulajdon orra volt! E szokatlan tünemény láttán, úgy rémlett, forogni kezd vele a világ: érezte, alig bír megállni a lábán, de eltökélte, hogy bármi történjék is, megvárja, amíg az orr visszatér a kocsihoz. Egész teste remegett, mintha a hideg rázta volna. Két perc múlva valóban kijött az orr. Arannyal kivarrt nagy állógalléros egyenruhát viselt; szarvasbőr nadrág volt rajta, oldalán kard fityegett. Tollforgós kalapjáról arra lehetett következtetni, hogy államtanácsosi rangban éli világát. Mindenén látszott, hogy látogatóba készül valahová. Szétnézett jobbra is, balra is, aztán odakiáltott a kocsisnak: gyerünk! Azzal felült, és elhajtatott.
Szegény Kovaljov majdhogynem megháborodott. Maga se tudta, mit gondoljon e furcsa eset felől. De csakugyan, hogy is fordulhat elő, hogy egy orr, amely tegnap még ott volt az arcán, nem tudott se járni, se kocsikázni, most egyenruhát visel! A kocsi után szaladt, amely szerencsére nem ment messzire, és megállt a Kazany-székesegyház előtt.
Besietett a székesegyházba, keresztülfurakodott a vén koldusasszonyok seregén, akik annyira bebugyolálták az arcukat, hogy csak két nyílás maradt a szemüknek, s akiket azelőtt úgy kinevetett. Belépett a templomba. Nem sokan imádkoztak odabenn, mindenki csak ott állt meg hátul, a bejárat mellett. Kovaljov olyan lelkiállapotban volt, hogy semmiképpen sem tudott imádkozni, folyton azt a bizonyos urat kereste minden sarokban. Végül megpillantotta: ott állott oldalt. Az orr teljesen nagy állógallérjába rejtette az arcát, is a legnagyobb buzgósággal ájtatoskodott.
"Hogy menjek oda hozzá? - töprengett Kovaljov. - Egyenruháján, sapkáján, mindenén látszik, hogy államtanácsos. Ördög tudja, hogyan kéne ezt csinálni!"
Elkezdett köhécselni mellette, de az orr egy pillanatra sem hagyta abba az ájtatoskodást, és a földig hajlongott.
- Nagyságos uram - szólította meg Kovaljov, és erőnek erejével iparkodott megemberelni magát.
- Mit óhajt? - kérdezte az orr hátrafordulva.
- Furcsállom, tisztelt uram... Szerintem... Önnek tudnia kellene, hol a helye. És lám, hol találom önt, egy templomban! Lássa be, hogy...
(Ny.V. Gogol: Az orr)
 
 
e)
Bővítsétek az ábrát! Írjuk bele közösen a megbeszélések során megfogalmazott észrevételeket!
 
 
 
IRODALMI ALKOTÁS
MESE/MÍTOSZ
 
 
 
valóság, realitás – a referencia/metonimikus olvasatok
fikció – metonimikus és metaforikus olvasat
imagináció – metaforikus olvasat
 
 
f)
Olvassátok el, hogyan foglalja össze a problémát Onder Csaba! Olvasói tapasztalataitok mennyiben támasztják alá az irodalmár állításait? Készítsetek gondolkodástérképet, melyben azokat az irodalmi alkotásokat gyűjtitek össze, melyek igazolják a tanulmányrészletben olvasottakat!
 
 
Itt a valóság (azaz: mi is történt valójában Kovaljov őrnagy orrával?) sem az elbeszélés szereplői, sem az elbeszélő(k) számára nem ismerhető meg. Pusztán csak szóbeszédek, pletykák, mendemondák, azaz megannyi ellenőrizhetetlen, egymásnak és önmaguknak is ellentmondó elbeszélés áll a bizarr eseményeket valós (érts: valószerű) rendbe rakni igyekvők (mondjuk az olvasó) rendelkezésére. Végeredményében a megannyi elbeszélésből válogatva csupán egy újabb, n+1 -edik elbeszélés alkotható meg, amely így nem az igazi, valós események hiteles elbeszéléseként mutatja meg magát, hanem a valóság teljes és tökéletes megismerhetőségének hiábavalóságaként, az ilyesmire törekvő pozitivista[5] és kartéziánus[6] elbeszélések mindenkori kudarcát, illetve az erre vállalkozó elbeszélők sajátos skizofréniáját (re)prezentálva.
(Onder Csaba: Harry Potter: Miért ne volna valóságos?)
 
 
5.
A következő szöveges és képi[7] anyagok a valóság és fikció sajátos kapcsolatát idézik föl. Mi a tartalma ennek a kapcsolatnak? Jelenítsétek meg egy poszteren a VALÓSÁG – FIKCIÓ viszonyát! A csoporton belül osszátok meg a szövegeket! Munkátokhoz használjátok föl Halász László írásának részletét!
 
I.
 
- Nézd csak, testvérkém - szólott -, mi történt a kabátoddal; a vihar éjszaka feltépte az ablakot és felborította a széket, amelyen a kabátod feküdt; nyilván beesett az eső, mert a kabátod egész nedves lett.
Ez megrendítette Veronikát, mert most bizony megértette, hogy nem álom kínozta, hanem valóban ott járt a vénasszonynál. Ekkor félelem és rémület fogta el és végigfutott rajta a hideg. Görcsös reszketésében szorosan magára húzta a paplant; most azonban észrevette, hogy valami kemény tárgy nyomja a mellét, és mikor utána nyúlt, úgy érezte, hogy valami medalionféle; mikor Fränzchen kiment a kabáttal, Veronika előhúzta, és íme, egy kis kerek fényesre csiszolt fémtükör volt.
- Ez az öregasszony ajándéka - kiáltott élénken.
Úgy tetszett neki, a tükörből tüzes sugarak lövellnek feléje, legbensőbb énjéig hatolnak és jólesően melengetik. A hidegrázás elmúlt és kimondhatatlanul kellemes és jóleső érzés töltötte el. Anselmusra kellett gondolnia és amint egyre erősebben összpontosította rá gondolatait, a tükörből Anselmus szívélyesen rámosolygott, mint valami miniatűr arckép. És Veronikának csakhamar úgy rémlett, mintha már nem a képet - nem! -, hanem magát az eleven Anselmus diákot látná. A fiú magas, különösen berendezett szobában ült és buzgón írt. Veronika oda akart lépni hozzá, hogy vállára veregessen és így szóljon: "Anselmus úr, forduljon meg, hiszen én vagyok itt!" De ez semmiképpen sem volt lehetséges, mert Anselmust mintha nagy fénylő tűzáradat vette volna körül, és amikor Veronika alaposabban szemügyre vette, látta, hogy csak aranyos metszésű, nagy könyvek. De végre mégis sikerült szembenéznie Anselmus diákkal; s úgy látszott, mintha Anselmus csak ekkor ismerte volna fel őt, de végül elmosolyodott és így szólt: "Ó! Hát ön az, kedves mademoiselle Paulmann! De hát miért méltóztatik olykor úgy viselkedni, mint egy kígyócska?" Veronika hangos kacagásra fakadt e különös szavak hallatára, s ettől felriadt, mintha mély álomból ébredt volna, és gyorsan eldugta a kis tükröt. Ekkor nyílt az ajtó és Paulmann segédtanító Eckstein doktor kíséretében a szobába lépett.
(E.T.A. Hoffmann: Az arany virágcserép – Hetedik vigília)
 
II.
 
A sarokra érve történt vele az első szokatlan dolog: megpillantott egy térképet böngésző macskát. Egy másodpercig fel sem fogta, mit látott, elhajtott a jelenség mellett, ám azután kerekre nyílt szemekkel visszafordult. A Privet Drive sarkán valóban ott ült egy nőstény macska, de a térképnek már nyoma sem volt. Hát persze. . . ! Biztosan káprázott a szeme. Pislogva meredt a macskára, s az visszanézett rá. Miközben kifordult a főútra, a visszapillantó tükörben figyelte az állatot. A macska most az utcatáblát olvasta - nem, nem olvasta, csak nézte; a macskák nem olvasnak se térképet, se táblákat! Dursley úr megrázta magát, és száműzte fejéből a macskát. Úton a város felé már nem is járt más az eszében, csak az a sok-sok fúró, amit aznap eladni remélt.
 
[…]
 
Míg a ház ura nyugtalan álomba merült, a kertben tanyázó macska jelét sem mutatta a fáradtságnak. Mozdulatlanul ült, mint egy szobor, s tekintetét a Privet Drive távoli sarkára függesztette. Meg se rezzent, mikor a szomszéd utcában kocsiajtó csapódott; akkor sem, mikor két bagoly húzott el a magasban. Már majdnem éjfél volt, mikor végre megmoccant. Egy férfi bukkant fel a sarkon. Olyan hirtelen és csendesen jelent meg, mintha a földből bújt volna ki. A macska farka megrezzent, szeme kissé összeszűkült. Egy biztos: ehhez a férfihoz fogható jövevény nem járt még a Privet Drive-ban. Magas volt, ösztövér és igen öreg. Ez utóbbira ősz haja és szakálla engedett következtetni - mindkettő olyan hosszú volt, hogy be tudta tűrni őket a derékszíjába. Hosszú talárt viselt, a földet söprő bíborpalástot és magas sarkú, csatos csizmát. Kék szeme szinte szikrázott félhold alakú szemüvege mögött; orra hosszú volt és olyan görbe, mintha legalább két helyen eltört volna. Ezt az embert Albus Dumbledore-nak hívták.
Dumbledore derűs nyugalommal kotorászni kezdett a köpenyében, mintha észre se
venné, hogy olyan utcába érkezett, ahol nem látják szívesen se a nevét, se a csizmáját, se bármely egyéb porcikáját. Azt viszont nyilván észrevette, hogy figyelik, ugyanis ránézett az utca túlsó végéből felé meredő macskára. Az állat látványa mintha valami okból szórakoztatta volna. Kuncogott, és azt motyogta:
- Tudhattam volna.
Az egyik belső zsebében végül megtalálta, amit keresett: egy ezüst öngyújtónak tűnő
tárgyat. Kinyitotta a szerkezetet, majd a magasba emelte, és kattintott vele. Erre halk
pukkanással kialudt a legközelebbi utcai lámpa. Dumbledore újra kattintott, mire a következő lámpa is kialudt. Az önoltó tizenkettedik kattanása után az utcában nem maradt más fényforrás, csak két távoli, apró pontocska - a macska szeme. Most már hiába néztek volna ki a lakók az ablakon: senki, még a sasszemű Dursleyné sem láthatta volna, mi zajlik odalent a járdán. Dumbledore köpönyegébe rejtette az önoltót, és elindult a négyes számú ház felé. Ott megállt, és leült a macska mellé a falra. Nem nézett rá az állatra, de kisvártatva megszólalt:
- Örülök, hogy itt találom, McGalagony professzor.
Mosolyogva a cica felé fordult, de az addigra eltűnt. Helyén egy meglehetősen szigorú küllemű nő jelent meg, orrán szögletes szemüveggel, amely pontosan olyan alakú volt, mint a folt a macska szeme körül. A nő szoros kontyba csavart fekete haja most kissé kócos volt. Õ is köpönyeget viselt, de smaragdzöldet.
- Miből jött rá, hogy én vagyok az? - kérdezte.
- Ugyan már, kedves professzor, nincs macska, aki ilyen merev tagokkal ülne.
(J.K.Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve – Első fejezet - A kis túlélő)
 
III.
 
Ivan felnyögött, végignézett a fasoron, és meglátta a gyűlöletes idegent. Már a Patriarsije utcába vezető kijárat felé tartott, és nem egymagában: a több mint gyanús karnagy is csatlakozott hozzá. De ez még nem minden. Harmadik is társult a kompániához – egy vadkan nagyságú, hatalmas fekete kandúr, koromfekete, mint egy varjú, vagy mint a szurok, olyan hetyke bajusszal, akár egy régi vágású lovassági tiszt. A három alak most kilépett a Patriarsije utcába, és ami még figyelemre méltó: a kandúr a két hátsó lábán járt.
Ivan a gazfickók után vetette magát, de csakhamar meggyőződött róla, hogy nagyon nehéz lesz őket utolérni.
Egy szempillantás alatt végigszaladtak a kis utcán, és kiértek a Szpiridonovkára. Akármennyire szedte is a lábát Ivan, a távolság közte meg az üldözöttek közt csak nem akart csökkenni. És mire számot vetett volna lehetőségeivel, a csendes Szpiridonovkáról kiértek a Nyikitszkije Vorotára, s ott még rosszabb volt a helyzet, mert nyüzsgött a sokaság. És a gaz banda ráadásul elhatározta, hogy a bűnözők kedvelt fogását alkalmazza, és ki-ki külön-külön folytatta útját.
A karnagy ügyesen felugrott menet közben egy az Arbat tér felé haladó autóbuszra, és így eltűnt szem elől. Miután Ivan ekképpen elvesztette hármójuk közül az egyiket, figyelmét most a kandúrra összpontosította.
Hát mit lát? A különös kandúr odalép a megállóban veszteglő “A” villamos motorkocsijához, pimaszul félrelódít egy sikoltozó nőt, megkapaszkodik a fogódzóban, sőt a hőség miatt leeresztett ablakon át megpróbálja odaadni a kalauznőnek a viteldíjat.
A kandúr viselkedése olyannyira megdöbbentette Ivant, hogy valósággal földbe gyökerezett a lába a sarki fűszerbolt előtt; és ekkor másodízben, de még sokkal jobban megdöbbentette a kalauznő viselkedése. A kalauznő ugyanis, mihelyt meglátta a villamosra erőszakkal felkapaszkodó kandúrt, dühében szinte reszketve kiabálni kezdett.
– Macskának nem szabad! Macskával nem szabad! Sicc! Pusztulj innét, mert rendőrt hívok!
Sem a kalauznőnek, sem az utasoknak nem tűnt föl a dolog lényege: nem is az a legfurcsább, hogy a macska fel akar szállni a villamosra, ez még hagyján; hanem hogy fizetni akar! A kandúr nemcsak fizetőképes, hanem fegyelmezett állatnak is bizonyult. A kalauznő első kiáltására abbahagyta az ostromot, leszállt a villamos lépcsőjéről, és leült a megállónál, a tízkopejkással simogatva a bajszát. De mihelyt a kalauznő meghúzta a csengőt, és a villamos elindult, a kandúr úgy viselkedett, mint mindenki, akit lekergetnek a villamosról, de mégis utaznia kell. Elengedte maga mellett mind á három kocsit, aztán felugrott az utolsónak a hátsó ütközőjére, mancsával megkapaszkodott valami kilógó csődarabban, és elrobogott, ilyen módon még a tíz kopejkát is megtakarítva.
(M.A.Bulgakov: A Mester és Margarita, Negyedik fejezet – A hajsza)
 
IV-V.
VI.
      
A kékszőrű megdermedt. Ám bénultsága megmentette, mert bár ott állt a patkányfogó tetején, Gigi úr nem vette észre. Akkor mászott le, amikor a raktáros átment a hűtőszekrényekhez. Leugrott, és sebesen beiszkolt a fal egyik biztonságos repedésébe. Rossz előérzete azonban nem szűnt meg.
Nemsokára elnéptelenedett a pince, a kékszőrű végre előbújhatott. Kirágta a legkövérebb zsákot, és telezabálta magát máléliszttel. Nem volt igazi liszt, szóját kevertek ebbe is. Sok az éhes száj, Ilona is állapotos, hamarosan szülni fog. (…)
   Visszatért a csatornába. Furcsa hangokat hallott, figyelt. Különös dolgokkal találkozik mostanság. Egyszer a főcsatornában csókacsapat támadt rá. Alig bírta az irháját megmenteni. Nemrég meg róka keresztezte az útját.
   Előfordult máskor ia, hogy a csatornahálózatban napokig bolyongott egy-egy hang. Aki nem tudja kiszűrni, mi tartozik jelenhez, mi a múlthoz, illúziók kelepcéjébe tévedhet. Olyasmi is történt, bár ritkán, és igazi bizonyítéka nincs rá, hogy távoli városok hangjai tévedtek ide.
   Vastagon lebegett a meleg a kanálisban. Itt még a január végi farkasordító hidegben sincs fagy. A kantin körül bőséges salak rakódik le. Örök nyár honol itt. (…)
   Két jól elkülöníthető hang ért hozzá. Az egyik vastag és szemcsés, mintha magvakkal teli zsák szakadna ki, a másik fakó és vékony, hígan és szánalmasan fröccsen.(..)
-         Ne emeld fel a szaros kezed: Meg akarsz ütni a szaros kezeddel? Be akarsz engem is mocskolni? Nesze. (döndülések.) Nem elég, hogy a legfelső parancsnokot bekented, nem elég, hogy bekented a mi szent hazánkat, nem elég? Fúj. Még azt sem érdemled meg, hogy kezet emeljek rád. A cipőm talpával rúglak agyon, te szerházi.
-         Ne bántson, bocsánat, bocsánat, aláírom, aláírom.
   A kékszőrű tudta hogy most élesben zajlik mindez, nem magnóról játsszák be, a folyosón várakozók pszichikai előkészítése céljából. Hallott egy halkabb, halványabb puffanást és utána egy kemény döndülést. Amikor a kint várakozókat puhítják, olyankor a puffanást nem erősíti meg utólagos döndülés.
(Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae IV. – A föld állatai – Gigi bedobta a patkánytetemet)
 
VII.
 
Arthur Dent barátja mintegy tizenöt évvel ezelőtt érkezett a Földre, és keményen dolgozott, hogy beilleszkedjék az ottani társadalomba; el kell ismerni, sikeresen. Így például mind a tizenöt évet azzal töltötte, hogy állástalan színésznek adta ki magát, ami eléggé hihető is volt.
Csupán egy bakit követett el, mert kissé összecsapta az előkészítő kutatásokat. Előzetes információi alapján úgy vélte, hogy a Ford Prefect* név kellemesen feltűnésmentes lesz.
Nem volt feltűnően magas, vonásai megkapóak voltak, de nem feltűnően csinosak. Drótmerev, vörösesszőke haját a halántékából hátrafésülte. Arcbőre olyan benyomást keltett, mintha hátrahúzódna az orrától. Volt benne valami alig érezhetően különös, de nehéz lett volna megállapítani, hogy mi. Talán az, hogy nem pislogott elég gyakran, s akik egy darabig beszélgettek vele, azok előbb-utóbb helyette is könnyezni kezdtek. Talán az, hogy kicsivel szélesebben mosolygott a kelleténél, amitől az embereknek az a zavaró érzésük támadt, hogy Ford mindjárt a torkuknak ugrik.
Legtöbb Földön szerzett barátja szerint különc volt, de ártalmatlan: féktelen duhaj, fura szokásokkal. Gyakran állított be hívatlanul egyetemi fogadásokra. Ilyenkor egykettőre berúgott, és hozzálátott, hogy bohócot csináljon az összes asztrofizikusból, akit előtalált, amíg csak ki nem rúgták.
Időnként erőt vett rajta az ábrándozás, s úgy bámult bele az égbe, mintha hipnotizálnák. Ha ilyenkor megkérdezték, hogy mit csinál, némi zavart röstelkedés után elvigyorodott, és viccelni próbált:
- Ó, csak repülő csészealjakat lesek - mire mindenki nevetett, és megkérdezték, hogy miféléket. - Zöldeket - vigyorgott fenyegetően Ford, hahotázott egyet, majd sietve betért a legközelebbi kocsmába, ahol egyik hatalmas rundot a másik után rendelte.
Az ilyen esték általában rosszul végződtek. Ford teljesen elázott a whiskytől, félrehúzódott egy sarokba valami lánnyal, és arról zagyvált neki, hogy a repülő csészealj színe, becsszóra nem is olyan fontos.
Amikor pedig félig bénán támolygott hazafelé a néptelen utcákon, meg-megkérdezte az arra járó rendőröket, nem ismerik-e véletlenül az utat a Betelgeuséhoz. Amire a rendőrök azt felelték:
- Nem gondolja, uram, hogy ideje volna hazamenni?
- Éppen azt próbálom, picinyem, éppen azt próbálom - hangzott minden esetben Ford válasza.
A valóságban, amikor az égre meredt, teljesen mindegy volt neki, hogy miféle csészealj jön. Csak azért mondott mindig zöldet, mert ez volt a Betelgeuse kereskedelmi felderítő naszádjainak a hagyományos színe.
Ford elkeseredetten várta, hogy bármiféle repülő csészealj érkezzék, mert tizenöt év roppant hosszú idő ahhoz, hogy megrekedjék valahol az ember, hát még akkor, ha ezt olyan észbontóan unalmas helyen teszi, mint amilyen a Föld.
Ford már csak azért is várta a repülő csészealjakat, mert tudta, hogyan intse magához őket, és hogyan kell felkéredzkedni rájuk. Tudta, hogyan nézheti meg a Világegyetem összes Csodáját kevesebb mint napi harminc altair dollárért.
Mert Ford Prefect valójában annak a szerfelett figyelemreméltó könyvnek, a GALAXIS Útikalauznak az utazó informátora volt.
* Ford elöljáró
(Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak)
 
 
 
"A vándor az északi temetőben, a sivár pulai hajó, az őszülő korhely, a baljós gondolás, Tadzio és családja, a bőrönddel kapcsolatos tévedés miatt félbeszakított utazás, a kolera, a becsületes alkalmazott az utazási irodában, a csibész balladaénekes, mindez és bármi egyéb, ami tetszik, mind ott volt. Csak elrendeztem őket, amikor mint a kompozíció elemei hirtelen a legkülönösebb módon mutatták meg képességeiket" - jegyzi fel Th. Mann a Halál Velencében keletkezéséről, hozzátéve, hogy a főhős testi jegyeit Mahlertől kölcsönözte (akinek súlyos betegsége, és halálhíre az úton érte). Gyakori, amikor a valóságos esemény más, vele csak külsőleg összefüggő eseményekkel kereszteződik. Ha a kiválasztott eseményt a művész elkülöníti tőlük és a felesleges epizódoktól, az elbeszélésben hézagok keletkeznek, amelyeket képzelete tölt ki. Megváltoztat számos részletet is, amelyeknek csak az esemény valóságos körülményei között van értelmük. A kombináló fantázia beavatkozása még nagyobb, amikor a művész nem ismeri pontosan az esemény részleteit, amikor csak mások egyoldalú, vagy művészi szempontból nem kielégítő elbeszéléséből ismeri azokat és a szereplőket - mutatott rá már Csernyisevszkij. (A művészet esztétikai viszonya a valósághoz) A képzelet kombinációs lehetőségeihez (íróéhoz és olvasóéhoz egyaránt) az is hozzátartozik, hogy nem minden hézagot tölt ki, illetve kimondottan számol az üresen hagyott helyek megkövetelte fantáziaműködéssel. "Ha egy prózaíró eleget tud arról, amiről ír, elhagyhat dolgokat, amiket tud, és ha írása eléggé igaz, az olvasó éppolyan erősen érezni fogja azokat a dolgokat, mintha az író odaírta volna. A jéghegy vonulása azért méltóságos, mert csupán nyolcadrésze emelkedik ki a vízből." (Sík Csaba) A szöveg meghatározatlanságából következő meghatározatlan helyekre már Ingarden felhívta a figyelmet. A képzeletbeli tárgy kibontakozása megkívánja a szöveg sémáinak egymásra vonatkoztatását. A művészi szövegalkotás általában nem a mindennapi észlelést követi. A képzetalkotást szolgáló szövegsémák gyakran szakítanak a kiszámítható, jó folytatás elvével. "Ez a képzelőtevékenység fokozódásához vezet, mert szükségessé válik, hogy a képzelet a sémák látszólag szabályozatlan csatlakozásait integrált alakzattá formálja. (...) A képzelőtevékenység megnehezítésének eredményeként feladjuk már meglevő képzeteinket, s saját produktumainkkal szembekerülve olyan képzeteket alkotunk, amelyekre a szokványos meghatározottságunk gondolni sem engedett." (W. Iser: Az olvasás aktusa) Mindenesetre, mégoly realista mű esetében is, a ténylegesen létező elemekből szőtt kombináció is új, előre ki nem számítható mintázat kitalálása. A képzeleti kép(ek) eredetiségét növeli, hogy a mindennapi világból csak igen bizonytalanul, áttételesen visszakereshető korábbi élmények kombinációit is magához vonzza. A képzeleti kép elnevezésében kétszeresen is a szemléletességre-vizualitásra utal. Voltak, akik valóban úgy vélték, hogy mondjuk egy hollófekete, vágtató, lobogó sörényű ló képének egy az egyben elképzelése "kis művészi alkotás aktusává válik".21 Pedig már Schopenhauer megkérdezte: "Vajon ha beszédet hallunk, lefordítjuk fantáziaképekre, melyek villámként cikáznak körülöttünk s burjánzanak, csaponganak az áramló szavaknak és nyelvtani fordulataiknak megfelelően? Micsoda zűrzavar támadna így a fejünkben egy beszéd hallgatása vagy egy könyv olvasása közben!"22 Meglehetősen abszurd elképzelni, hogy az Énekek Éneke "A te hajad hasonló a kecskéknek nyájához, melyek a Gileád hegyéről szállnak alá. / A te fogaid hasonlók a megnyírt juhok nyájához, melyek a fürdőből feljőnek" sorai csak úgy születhetnek meg, ha írása előtt/alatt először felbukkan a kedves hajának képe, amelyet a hegyé követ, majd a hegyoldalon lefelé tartó kecskenyájé, hogy azután a kedves fogainak képét a fürdőből érkező megnyírt juhnyájé zárja le. A szerző dolga nem az, hogy a lelki szemei előtt lüktető képeket élesen elkülönítve kikeresi a megfelelő szavakat, amint az olvasóé sem abból áll, hogy egymásután visszanyeri a képeket. Mégsem mondható, hogy a nyelvi közvetítés miatt a képzelet merő metafora lenne, és kép helyett minden kizárólag szó, szó, szó. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy Coleridge a Kubla Khan színhelyeit és jeleneteit mintegy álomban maga előtt látta és az első negyven sort azután már "csak" le kellett másolnia.
(Halász László: A képzelet ereje, Alföld, 2002/8)
 
 
 
 

6.
a) frontalis_munka_resize
A Harry Potter kötetei (7 könyv és a mellékletként megjelent könyvek[8]) nem csupán a gyermekek számára közkedvelt olvasmányok. Az író, J.K.Rowling a sorozattal beírta magát a világirodalomba. Harry történetével, a szövegekkel könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik: olvasásszociológiai, narratológiai és sok más szempontból elemzik a műveket. Minden egyes részből filmet készítettek, számítógépes Harry Potter-játékokat szerkesztettek, a neten rajongói klubokat találunk, sőt olyan portálokat is, ahol megrögzött fanok építhetik tovább (fanfiction) a regényvilágba lépve Harry és a roxfortiak történeteit. A sorozat köteteiből több mint 400 millió példányt adtak el, 67 nyelven hozzáférhetőek a szövegek.[9]
A regénysorozat közelítési lehetőségei szinte kimeríthetetlenek. Ezek közül azonban csupán egyet ragadjunk meg, azt, amelyet előző feladatainkban is körüljártunk, s amelyet a sztori legendás alakja, Albus Dumbledore így fogalmaz meg Harry számára: „Hát persze, hogy mindez a fejedben történik, Harry, de attól még miért ne volna valóságos?”[10]. Azaz: a valóságról való beszéd problémáját.[11]
 
b)
 
 
A Harry Potter-sorozat első és utolsó kötetéből (Harry Potter és a bölcsek köve, Harry Potter és a Halál ereklyéi) kaptok részleteket, hozzájuk kapcsolódó kérdéseket, illetve olyan tanulmányrészleteket, más irodalmi művekből vett szövegeket, melyek segítségetekre lehetnek a feladat megoldásában. A csoportok a szakértői mozaik technikájával dolgozzanak! Mindenki más-más szöveget, más-más feladatot kap. Az egyéni feldolgozást követően alakítsátok meg a szakértői csoportokat, hogy konzultálhassatok a problémáról, majd saját csoportotokban referáljatok róla! Ezt követően a csoport készítsen egy poszterre rögzíthető anyagot, melyet mindenki megtekinthet, megjegyzéseket fűzhet hozzá, kérdéseket tehet föl. (A megjegyzéseket – ha a poszter készítői is elfogadják – színes cédulákon rögzítve föl lehet ragasztani a munkafelületre.)
 
I.
Megszólított egy arra járó pályaudvari őrt, de nem merte említeni neki a kilenc és háromnegyedik vágányt. Az őr sose hallott Roxfortról, s mikor Harry azt sem tudta megmondani, hogy melyik országrészben van, még mérges is lett: azt hitte, a fiú készakarva játssza az ostobát. Harry erre megkérdezte, honnan indul a tizenegy órás
vonat. Az őr azt felelte, hogy nincs tizenegy órás vonat, és szitkozódva faképnél hagyta.
Harry most már kezdett valóban pánikba esni. A kijelző tábla fölötti nagy óra szerint tíz perce volt rá, hogy felszálljon a roxforti gyorsra, de egyelőre fogalma sem volt róla, miképpen tehetné meg ezt; ott állt a pályaudvar kellős közepén egy erszényre való varázslópénzzel, egy bagollyal és egy utazóládával, amit felemelni is alig tudott.
Hagrid bizonyára elfelejtett szólni, hogy itt is egy trükköt kell alkalmazni; olyasfélét, mint az Abszol út bejáratánál, ahol meg kellett kopogtatni balról a harmadik téglát. Harrynek megfordult a fejében, hogy előveszi a varázspálcáját, és megkopogtatja vele a kilences és a tízes vágány közötti jegypénztárat.
[…]
- Elnézést kérek - szólította meg az asszonyságot.
- Szervusz, drágám. Először utazol Roxfortba? Ron is most lesz elsős.
Az asszony utolsó, legfiatalabb fiára mutatott. A nyakigláb, szeplős kamasznak lapátkeze, lapátlába és hosszú orra volt.
- Igen - felelte Harry. - Az a helyzet, hogy nem tudom, hogyan. . .
- Hogy hogyan jutsz be a peronra? - kérdezte kedvesen az asszony. Harry bólintott.
- Ne aggódj. Csupán annyit kell tenned, hogy elindulsz a kilences és a tízes vágány közötti fal felé. Nagyon fontos, hogy ne állj meg. Ha nagyon félsz tőle, hogy beleütközöl, legjobb lesz, ha kicsit nekifutsz. No indulj, menj be Ron előtt.
- Öhm. . . rendben - felelte habozva Harry.
Irányba fordította a kulit, és a falra bámult. Az nem tűnt valami illékonynak. Végül összeszedte magát, és elindult. A kilences és a tízes vágány felé tartó emberek ide-oda lökdösték. Megszaporázta lépteit. Bele fog ütközni a jegypénztárba, és jó nagy galibába kerül... Nekidőlt a kulinak, és futásnak eredt. .. A fal egyre közeledett... Nem tud megállni... A kuli megállíthatatlanul robogott... Már csak fél méter... Becsukta a szemét, úgy várta a karambolt... Nem volt karambol. Még futott egy kicsit, azután kinyitotta a szemét. Piros gőzmozdony várakozott egy zsúfolt peron mellett. A magasban tábla hirdette:
Roxfort Expressz - indul: 11 órakor. Harry hátranézett a válla fölött; a jegypénztár helyén bolthajtásos kovácsoltvas átjáró díszelgett, rajta a felirat: Kilenc és háromnegyedik vágány.
(Harry Potter és a bölcsek köve, Hatodik fejezet – Utazás a kilenc és háromnegyedik vágányról, fordította Tóth Tamás Boldizsár)
 
Feladatok:
1.      Mit jelent a  Hamlet szövegében jelzett „bölcselem”? Milyen gondolkodási, világmegismerési modell kapcsolható hozzá?
2.      Gyűjtsd össze a Harry Potter-részlet szövegéből a szituáció racionális és irracionális elemeit!
3.      Hogyan jelöli a narráció a valóságok közti átlépést? Milyen hatással van ez a szereplőre?
4.      Pléh Csaba írásának univerzalizmusértelmezését felhasználva jellemezd a Harry Potter-szövegben megjelenő világképet, valóság és fikció viszonyát!
 
Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.
(Shakespeare: Hamlet, I/5 –Arany János fordítása)
*
A klasszikus felfogás legtöbb képviselője univerzalisztikus is. Tehát nemcsak egységes, hanem egyetemes megismerési modellekben is hisz. Nemcsak abban, hogy a számítógépek, az ufólakók, a "kis zöldek" is egyféleképp, igazából ugyanúgy gondolkodnak, hanem mi emberek is lényegében mindig ugyanúgy gondolkodunk. Nem igaz az, hogy a logika például csak a huszadik századi iskolázott, rafinált és kissé parazitán nevelt emberek sajátja lenne. Épp a szimbólumkezelő koncepciónak megfelelően minden kultúrában ugyanaz a logika érvényes. Csak mi ezt nem vesszük észre, mert megakadunk a tartalomnál. Az egyik kultúrát e réven mágikusnak, meg elmaradottnak tartjuk, mert például ott mindenféle szertartásokat csinálnak azért, hogy jöjjön az eső, meg számunkra ismeretlen tárgyak előtt hajlonganak. Erre azt mondaná egy univerzalista ember: de hát mi is így vagyunk ezzel. Ha idejönne egy bantu és nézné, hogy bizonyos helyen ki van téve egy piros, meg egy zöld, meg egy fehér csík, és akkor ott meghajolnak az emberek, ezt meg õ tartaná mágikus viselkedésnek. A mi viselkedésünket is lehet ugyanúgy mágikusnak tartani, ha egy külső szemlélő szempontjából nézzük.
(Pléh Csaba: A kognitív kutatás klasszikus szemlélete)[12]
 
 
II.
A kapu nyomban kinyílt. Az érkezőket egy magas, fekete hajú, smaragdzöld taláros
boszorkány fogadta. Szigorú arca láttán Harry rögvest levonta a következtetést, hogy nem tanácsos ujjat húzni vele.
- Az elsőévesek, McGalagony professzor - jelentette Hagrid.
- Köszönöm, Hagrid. Most már átveszem őket.
A professzor szélesre tárta a kapuszárnyakat. Az előcsarnok olyan hatalmas volt, hogy Dursleyék egész háza belefért volna. A kopár kőfalakat a Gringotts-beliekhez hasonló fáklyák világították meg. A mennyezet olyan magasan volt, hogy nem is látszott a táncoló fényben; viszont jól kivehető volt a szemközti márvány lépcsősor, amely a felsőbb szintekre vezetett.
A diákok McGalagony professzor nyomában átvágtak a kőpadlós csarnokon. A terem jobb oldalán nyíló ajtó mögül Harry hangok százait hallotta kiszűrődni - bizonyára a
felsőbbévesek is megérkeztek már -, McGalagony azonban nem oda, hanem egy kisebb szobába vezette őket. A gólyák csak szűkösen fértek el a helyiségben, és kissé megilletődve pislogtak körül.
- Köszöntök mindenkit a Roxfortban - fogott bele mondókájába MeGalagony professzor. - Hamarosan megkezdődik az évnyitó bankett, de mielőtt elfoglalják a helyüket a nagyteremben, beosztjuk magukat az egyes házakba. A beosztás igen fontos ceremónia, mivel a Roxfortban töltött évek alatt gyakorlatilag a ház lesz a családjuk. Az órákon a ház többi tanulójával együtt vesznek részt, a ház hálótermeiben alszanak, és a ház klubhelyiségében töltik a szabadidejüket.
- A Roxfortban négy ház működik: a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekán. Mindegyik háznak megvan a maga dicső története, s mindegyikből számos kiváló boszorkány és varázsló került ki. Amíg a Roxfortban tanulnak, a sikereikkel a házuknak szereznek dicsőségpontokat; ha pedig megszegnek valamely szabályt, a házukat sújtja pontlevonás. Év végén a legtöbb pontot elért ház kapja a házkupát, ami igen nagy megtiszteltetés. Remélem, hogy mindannyian házuk dicsőségére válnak majd.
- A beosztási ceremóniára néhány perc múlva kerül sor az egész iskola jelenlétében. Azt ajánlom, addig is kissé szedjék rendbe magukat.
McGalagony tekintete néhány másodpercig Neville félrecsúszott talárján időzött, s onnan Ron maszatos orrára vándorolt. Harry lopva lesimította a haját.
- Ha készen állunk a fogadásukra, visszajövök - fejezte be McGalagony. - Kérem, hogy csendben várakozzanak. Azzal távozott a helyiségből. Harry nyelt egyet.
(Harry Potter és a bölcsek köve, Hetedik fejezet – A Teszlek Süveg, fordította Tóth Tamás Boldizsár)
 
Feladatok:
1.      Az elbeszélt világ elemeiben hogyan jelenik meg az elbeszélés világszerűsége?
2.      A regénynek melyik műfaji változatához közelíti az elbeszélést az iskolai közeg? Miért?
3.      A párhuzamos valóságok elméletével hogyan kapcsolható össze – összekapcsolható-e – a szövegrészlet által megfogalmazott erkölcsi világ?
4.      Vajon miért lényeges, hogy érvényesüljön az elbeszélői omnipotencia a hangsúlyosan Harry nézőpontjából láttató elbeszélésben; illetve az omnipotencia mellett miért olyan nyomatékos a főszereplő nézőpontja?
 
Ha jól emlékszem, szeptember harmadika volt. Délelőtt átestünk egy hevenyészett jellegű felvételi vizsgán; a főbejárat előtti sétányon, a szökőkútnál elbúcsúztunk szüleinktől vagy kísérőinktől; egyenruhát kaptunk a padláson, egy polgári ruhás borbély nullásgéppel kopaszra nyírta szőke-barna fejünket, s ebéd utántól kezdve tétlenül tengtünk-lengtünk az egyik háló­teremben. Sütött a nap.
A nagy épület még kongott az ürességtől. Innét a második emeletről látni lehetett némelyik ablakból, ahol a gesztenyefák lombja nem ért össze, a nagyobbik gyakorlóteret. Néhány pótvizsgás és szabadságról visszamaradt negyedéves rúgta lent a labdát, messziről pedig, az egyik oldalsó fasor felől, hamis és akadozó trombitaszó hallatszott. „Aki nem lép egyszerre - nem kap rétest estére” - ezt próbálgatta a kürtös, nem sok sikerrel, de emberfeletti türe­lemmel, s nyilván sétálgatva, mert hol közeledett a hang, hol távolodott, hol egészen elhalt. A végtelen csöndben egyszerre csak kivágódott az üvegajtó nagy csörömpöléssel, s valaki belépett, és harsány hangon, szinte kurjantva, így kiáltott:
- Hejnatter!
Ez az indulatos és meglehetősen furcsa jelenség egy zsákvászon egyenruhás, kék sapkás fiúcska volt. Még egyszer elordította magát, már-már duhaj türelmetlenséggel, anélkül, hogy várt volna.
- Hejnatter!!
Már mindnyájan feléje fordultunk. Most láttam csak, hogy az egyik szeme hibás. Gyulladt volt, vagy kicsit hályogos, vagy csak felemás szeme volt, nem tudom; de a fél szeme vala­hogyan hibásnak tűnt. Akármilyen őrjöngve kiabált, egészen higgadtnak látszott a testtartása.
- Hejnatter! - kiáltotta harmadszor is, ahogy kihívóan sorra szemügyre vett bennünket. - Nincs itt? Vagy süket?
Egyikünk, aki már javában feléje lépegetett, békés hangon felelte:
- Én vagyok. De nem Hejnatter a nevem, hanem Eynatten. Tessék?
- Ne pofázz! - mordult rá a hibás szemű zsávolyruhás. Aztán egy darabig nem szólt. Szándé­kosan szünetet tartott, s végül utálkozva elfordította a fejét.
- Menjen le a zeneszobába - mondta végre. - Az édesapja várja.
- Köszönöm - mondta a másik habozva. Megindult az ajtó felé.
- Nincs „köszönöm” - szólt utána a hibásszemű dühösen. - Hallja? Nincs tessék, és nincs köszönöm. Állj! Hátra arc!
(Ottlik Géza: Iskola a határon, Első rész - Non est volentis 1.)
*
Mi a helyzet a Harry Potter-regényekkel? Hogyan és miért vethetőek fel ennek kapcsán a valóságról való beszéd kérdései? Feltehető-e egyáltalán egy ilyen kérdés? Hiszen itt mintha egyszerűbb lenne a helyzet. Hiszen, mondhatnánk, a Harry Potter-regény nem a valóság, csak mese. Műfaji előítéleteink alapján ezek a regények meseregények, vagyis az itt megjelenő (olvasói) valóságtapasztalat nem kellene, hogy különösebben provokálva legyen. A mese nem valóság. A meséket eleve és a priori metaforikusan olvassuk és értelmezzük. Wolfgang Iser kategóriáival élve (valóság–fikció–imagináció[13]) az olyan típusú elbeszélések, mint például a mesék, az egyszerű befogadó (például a gyermek) számára is eleve hihetetlenek, imagináriusak, képzeletbeliek, azaz jól elzárhatóak a valóságos elbeszélésektől, de különböznek a fikciós elbeszélésektől is, mivel velük ellentétben itt fel sem merül a valóságosság látszatának érzése.
Mégis vannak sajátos ellenérzések ezekkel a regényekkel kapcsolatban. Vannak, akik számára mindez egy globális, szemantikai természetű támadás a földlakók ellen, amely egyenesen azt állítja, hogy nem vagyunk egyedül, hogy az a társadalmi, politikai, filozófiai, fizikai, természettudományos berendezkedés, amelyben élünk és amelyet valóságosként könyvelünk el, nem teljesen érvényes. Hogy van egy, a miénkkel párhuzamos világ, amely mindenben a miénkhez hasonló (leginkább persze az etikai aspektusaiban, hiszen a varázsló is ember, a gonosz mindenhol gonosz, a jó pedig mindenhol jó). A regény alapján a két világ közötti határ átléphető. Talán éppen ez a gond. Egy mese, amely mintha csökönyösen és ravaszul átlépné a számára kijelölt imaginárius kereteit, egy mese, amely a valóságról alkotott elbeszélések rendjét teszi kérdésessé.
(Onder Csaba: Harry Potter: Miért ne volna valóságos?)
 
 
 
III.
A helyiség használaton kívüli osztályteremnek tűnt. A félhomályban kirajzolódtak a
falakhoz tolt asztalok és székek sziluettjei - meg egy felfordított papírkosáré. Az ajtóval szemközt viszont egy olyan tárgy állt, ami cseppet sem illett egy osztály falai közé – úgy tűnt, mintha csak azért rakták volna oda, hogy máshol ne legyen útban.
Ez az oda nem illő tárgy egy mennyezetig érő, díszes arany keretbe foglalt, pompás tükör volt. A keret felső ívén bevésett felirat állt: Edevis amen ahze erkyt docr amen.
Most, hogy Frics és Piton már messze jártak, Harry lassan megnyugodott. Kedve támadt még egyszer elgyönyörködni saját láthatatlanságában, odalépett hát a tükör elé. A szájára kellett szorítania a kezét, hogy fel ne kiáltson rémületében. Ekkorát még akkor sem dobbant a szíve, mikor a könyv sikítani kezdett - a tükörben ugyanis nemcsak hogy megpillantotta önmagát, de egy egész csoportnyi más embert is látott, akik mind ott álltak mögötte.
Pedig a helyiségben egy lélek sem volt. Harry az izgalomtól zihálva lassan újra a tükör felé fordult. Látta a saját képét, amint ott áll rémült arccal, falfehéren, és még vagy tíz másik emberét. Megint hátrasandított a válla fölött - most sem volt mögötte senki. Vagy talán mindannyian láthatatlanok? Lehet, hogy a szoba tele van láthatatlan emberekkel, és a tükör trükkje az, hogy megmutat mindenkit, láthatókat és láthatatlanokat egyaránt?
Ismét belenézett a tükörbe. Közvetlenül a tükörképe mögül egy mosolygós arcú nő
integetett neki. Fél kézzel hátranyúlt, de keze a semmiben kotorászott. Ha a nő valóban ott állt volna mögötte, elérte volna, hiszen tükörképeik egészen közel voltak egymáshoz. De nem - azok az emberek csak a tükörben léteztek. A nő nagyon csinos volt szép, sötétvörös hajával, és a szeme - a szeme épp olyan, mint az enyém, gondolta Harry, és közelebb lépett a tükörhöz. Világoszöld és ugyanolyan
vágású - ekkor azonban észrevette, hogy a nő sír. Mosolygott, de közben könnyezett. A mellette álló magas, vékony, fekete hajú férfi vigasztalóan átkarolta. A férfi szemüveget viselt, és rakoncátlanul állt a haja - a tarkóján kimondottan borzas volt, csakúgy, mint Harry. A fiú most már olyan közel állt a tükörhöz, hogy orra kis híján hozzáért saját képéhez.
- Anya? - suttogta. - Apa?
A nő és a férfi csak nézték, és mosolyogtak rá. Harry pillantása most a többi alakra
vándorolt. További zöld szempárok, még több, az övéhez hasonló formájú orr, sőt egy kicsi öregembernek még a térde is olyan bütykös volt, mint neki. Szemtől szemben állt a családjával - életében először.
Potterék mosolyogva integettek neki, s ő tenyerét az üveglapra szorítva, a vágyakozástól tágra nyílt szemmel meredt rájuk, mintha abban reménykedne, hogy beléphet a tükörbe, és a karjába zárhatja őket. Megfoghatatlan, szívszorító érzés lett úrrá rajta: az örömé, melybe mélységes mély szomorúság vegyült. Maga sem tudta, mennyi ideig állt ott. A tükörképek nem homályosultak el, és ő csak nézte és nézte őket, míg végül egy távoli zaj magához nem térítette révületéből. Nem maradhatott örökké a tükör előtt, meg kellett keresnie a Griffendél toronyba vezető utat.
- Visszajövök - suttogta búcsúzóul édesanyja arcába nézve, azzal kisietett a sötét
osztályteremből.
(Harry Potter és a bölcsek köve, Tizenkettedik fejezet – Edevis tükre, fordította Tóth Tamás Boldizsár)
Feladatok:
1.      Szimulákrum (ld. Baudrillard) vagy sajátosan igaz (ld. Umberto Eco) leképezés a Harry előtt feltáruló jelenet? A szövegrészlet elemeivel igazold állásfoglalásodat!
2.      Wolfgang Iser a szöveg aktualizálhatóságáról ír. Milyen értelmezési-aktualizálási lehetőségei vannak az Edevis tükör-jelenetnek?
3.      Hol találkoztál az irodalomban, a művészetekben a tükör-metaforával?
4.      Hogyan értelmezi a tükör-metafora az én/ego és a referencialitás problémáját? Ki is valójában Harry Potter?
 
Nincs többé tükör a lét és megjelenési formái között, a valódi és fogalma között. Nincs többé képzeletbeli egybeesés… […] Nem kell többé racionálisnak lennie, hiszen nem méri magát semmiféle ideális vagy negatív követelményhez. Csupán operacionális.[14] Tulajdonképpen nem is valóságos, hiszen semmi képzeletbeli nem veszi körül. Hiperreális[15]: kombinatorikus modellek eredője egy atmoszféra nélküli hipertérben[16].
Miközben átmegyünk egy olyan térbe, melynek görbülete sem a valóságé, sem az igazságé, a szimuláció kora minden referenciálisnak[17] a likvidálásával[18] veszi kezdetét.
(Jean Baudrillard: A szimulákrum[19] elsőbbsége, fordította Gángó Gábor)
 
Tisztázva, hogy az, amit érzékelünk, tükörkép, továbbra is abból a tételből indulunk ki, hogy a tükör „igazat mond”. Olyannyira igazat mond, hogy a kép újra-visszafordításával sem törődünk (ellentétben a fotográfiával, amely a valóság illúzióját kívánja adni). A tükör ezt az apró trükköt sem teszi lehetővé, hogy segítse vele érzékelésünket vagy ítéletalkotásunkat.
A tükör nem „fordít”. Regisztrálja azt, ami éri, úgy, ahogy éri. Embertelenül mondja ki az igazságot, mint azt mindenki tudja, aki — a tükör előtt — elveszti az összes illúzióját saját üdeségéről. Az agy értelmezi a retina közvetítette adatokat, a tükör nem értelmezi a tárgyakat. Ugyanakkor éppen a tükröknek ez a tisztán olümposzi, tehát állati, embertelen természete az, ami bizalmat kelt irántuk. Bízunk a tükrökben, mint ahogy, normális körülmények között, megbízunk a saját érzékszerveinkben is. Most már érthető, miért beszéltünk „szabályról”: a tükrökre teljes mértékben érvényesek bizonyos törvények, amelyek bár igen relatív mértékben, de a társadalmi konvenciók szerint érvényesek a beszélgetésben megnyilvánuló interakcióra is. Persze itt számolnunk kell a hazugsággal mint normaszegéssel, nem úgy, mint a tükrök esetében.
(Umberto Eco: Tükrökről (1995), Café Bábel, 18. szám)
 
„Mivel a szöveg elágazás, középpontja virtuális marad, és csak akkor árad szét a maga sokhangúságában, amikor lehetséges befogadója aktualizálja. Maga a megkettőződés alkotja azt a játékteret, melyen belül a különféle diskurzusok[20] együvé kerülnek, hogy létrehozzák azt a mátrixot[21], amelynek révén a szöveg potenciálisan végtelen számú módon viszonyul saját környezetéhez.”
(Wolfgang Iser: A fiktív és az imaginárius, fordította Molnár Gábor Tamás)
 
 
IV.
– Ma már senkit nem fogsz megölni – mondta Harry. Lassan rótták a köröket, a zöld és a vörös szempár tekintete egymásnak feszült.
– Egyet se tudsz megölni közülük, soha többé. Még mindig nem fogtad fel? Kész voltam meghalni érte, hogy ne bántsd többé ezeket az embereket…
– De nem haltál meg!
– Kész voltam rá, és az éppen elég. Azt tettem, amit az anyám. Nem árthatsz nekik többé. Nem tűnt fel, hogy a bűbájaid nem hatottak rájuk? Nem tudod kínozni őket. Hozzájuk sem érhetsz. Sosem tanulsz a hibáidból, Denem?
– Hogy merészelsz…
– Így merészelek. Tudok dolgokat, Tom Denem, amiket te nem. Egy csomó fontos dolgot tudok, amit te nem tudsz. Akarsz hallani párat, mielőtt elköveted az újabb nagy hibádat?
Voldemort hallgatott, de tovább lépkedett a láthatatlan kör mentén. Harry tudta, hogy szavaival átmenetileg megfékezte ellenfelét: Voldemort kíváncsi, visszatartja annak parányi, halovány esélye, hogy ő, Harry valóban ismer egy végső titkot…
– Most jön a szeretet? – fintorodott el gúnyosan Voldemort. – Dumbledore kedvenc csodafegyvere, a szeretet, ami szerinte legyőzi a halált? Nem kapta el őt a szeretet, mikor lezuhant a toronyból és kilapult, mint egy viaszbábu! Nem segített a szeretet, mikor eltapostam a sárvérű anyádat, mint egy csótányt! És ha jól látom, Potter, senki nem szeret téged annyira, hogy most eléd ugorjon, és fogadja helyetted az átkomat. Mi fog hát megvédeni, ha most lesújtok rád?
– Egyetlen dolog – felelte Harry.
Még mindig kerülgették egymást; össze voltak zárva a bűvös körben, s nem állt köztük más, csak a végső titok.
– Ha nem a szeretettől remélsz védelmet – folytatta Voldemort – akkor talán azt hiszed, olyan varázzsal bírsz, amivel én nem, vagy olyan fegyverrel, amely erősebb az enyémnél?
– Úgy hiszem, mindkettővel.
(Harry Potter és a halál ereklyéi, Harminchatodik fejezet – Hiba a tervben, fordította Tóth Tamás Boldizsár)
 
Feladatok:
1.      Mi a varázslat tartalma Voldemort, mi Harry esetében?
2.      Metaforikusan vagy metonimikusan kell értelmezni a varázslatot?
3.      Hogyan kapcsolható össze a szöveg Az ember tragédiája idézett részletével?
4.      Hogyan tágítja az intertextualitás a szöveg jelentését?
 
LUCIFER
Féreg! feledted-é nagyságodat,
Melyet nekem köszönhetsz. -

ÁDÁM
                                             Hagyd el azt!
Hiú káprázat volt; ez nyúgalom!

LUCIFER
S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel?
Fiad Édenben is bűnnel fogamzott.
Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.

ÉVA
Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik
Más a nyomorban, aki eltörűli,
Testvériséget hozván a világra. -

LUCIFER
Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?
Fel a porból, állat.
(Ádám felé rúg. Az ég megnyílik: az Úr dicsőülten, angyaloktól környezve megjelen.)


AZ ÚR
A porba, szellem!
Előttem nincsen nagyság.

LUCIFER (görnyedezve)
      Átok, átok!

AZ ÚR
Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,
Midőn látod, kegyembe veszlek újra.
(Madách Imre: Az ember tragédiája, XV. szín)
 
 
„… adott szöveg megértése nem mehet végbe az őt magát konstituáló intertextuális hálózat nélkül, azaz szükségszerűen bele van gabalyodva egy „szöveguniverzumba”, még nem teszi szükségszerűvé azt a következtetést, hogy a szöveg nem rendelkezik fölismerhető belső formával, azaz nem bír egy sajátos „magában állással”. Éppen a szöveg „identitása” kapcsán érdemes utalnunk arra, ami a strukturalista és posztstrukturalista nyelvelméletek Saussure-től származó alapföltevése: a jel csak azért rendelkezhet funkcióval egy rendszerben, és csak azért beszélhetünk – divatos szóhasználattal élve – a „jelek játékáról”, mert fölismerjük egyik jelnek a másiktól való különbözőségét. A szövegek intertextuális kapcsolódásáról és szövegek hálózatáról is csak addig van értelme beszélni, amíg legalábbis hallgatólagosan előfeltételezzük, hogy vannak szövegek, amelyek bizonyos, magukon a szövegek hálózatán belül érvényes kritériumok szerint különböznek egymástól, és így kapcsolatba is léphetnek egymással, legalábbis ha nem akarjuk azt a metafizikus – vagy éppen diktatórikus – elképzelést magunkévá tenni, mely szerint csak egyetlen szöveg létezik (s az lehetőleg az, amit éppen „én” írok). […]
Összefoglalva az elmondottakat: az intertextualitás mint a szövegek létmódja nem követeli meg, hogy a szöveg „identitását”, Gadamerrel szólva: „képződménnyé való átváltozását” kétségbe vonjuk, hiszen éppen ez a képződmény-szerűség teszi lehetővé felismerésüket és hatásukat. Másfelől persze nyilvánvaló, hogy a műalkotás csak az olvasás tapasztalatában, a megértésben jut el ehhez a meghatározottsághoz, más szóval akkor, ha bekapcsolódik az irodalmi kommunikáció autopoietikus hálózatába, ahol a benne kifejtődő esztétikai erő függvényében, az általa kiváltott „hatásszorongás” eredményeként kanonikus pozícióra tehet szert.”
(Borbély András: Az "irodalmi szöveghálók" egy lehetséges értelmezéséhez)[22]
 
 
 
 
A HARRY POTTER ÉS A VALÓSÁGRÓL VALÓ BESZÉD
Felhő: értelmezések, megjegyzések             
 
 
 

7.

a)
Alkossatok írópárokat, és írjatok ötcentis esszét Harry Potter és a valóságról való beszéd címmel! Írásaitokat beszéljétek meg a csoport másik párosával, majd a konszenzus alapján született szöveget ragasszátok föl az előző feladatban elkészített poszterre!
 
 
 
b)
Onder Csaba írása a regénysorozat cselekményének kronológiáját valamint a történet befejezését összeveti egy XIX. századi, a pozitivizmus szellemiségét magán viselő sorozattal, Émile Zola Rougon–Macquart ciklusával. Olvassátok el az írás részleteit, és vitassátok meg, milyen következtetésre jut a tanulmány szerzője valóság és fikció viszonyát illetően! Egyetértetek-e az írással? Miben igen, miben nem?
 
Exkurzus: Tizenkilenc év múlva
 
 
„– Nem kell mindent elhinni, amit James a Roxfortról mesél
 – figyelmeztette fiát Harry. – A bátyád nagy mókamester.”[23]
Harry Potter Albus Perselus Potternek,
2017. szeptember 1. London, King’s Cross
 
 
Úgy tűnik, a Harry Potter és a halál ereklyéi című regénnyel véget ért egy nagy sorozat. Bárki bárhogyan is ítéli majd meg mindazt, ami Harry Potter ügyben az elmúlt években világszerte és így Magyarországon is történt, aligha lehet kétséges, hogy Rowling egyszer s mindenkorra beírta magát az irodalom történetébe, hosszú időre nyújtva ezzel táplálékot a kultúra antropológusainak, oktatáskutatóknak, filozófusoknak vagy éppen a szociológusoknak. Harry Potterrel nem csak egy új hős, egy új történet, egy új mítosz született, de a globalizálódott világ első jelentős olvasás- és kultúrtörténeti eseménye is megtörtént.
A hét részből álló regényciklus záró darabja több szempontból is érdekes része a sorozatnak. Nem pusztán azért, mert az önállóan is olvasható regényekből kikerekedő nagy történet itt végre nyugvó pontra jut, megoldást és magyarázatot kínálva mindarra, ami a korábbi részekben egyre nyugtalanítóbb erővel feszítette az olvasói kíváncsiságot. Sokkal inkább azért, mert itt teljesedik ki Rowling koncepciója is: az ideális olvasóval együtt változó és alakuló fejlődésregény.
Mindez legtökéletesebben az első megjelenés alkalmával volt tapasztalható, amikor is még nem jött létre a kortárs olvasás aktuális pillanata és a regényfolyam éppen soros darabja között számottevő időbeli távolság. Ez a fajta szinkronitás, amely a regényidő és az olvasó valós ideje közötti nagyfokú egybeesés tapasztalatából ered (azaz: amit olvasunk, az nagyjából éppen most történik), önmagában nem új jelenség. De tudatos, regényciklus szintű átgondolt alkalmazására azonban nem sok példa akad. Az egyik talán legismertebb projekt Emile Zola Rougon–Macquart ciklusa a 19. század utolsó harmadának francia irodalmából. Mint talán ismeretes, Zola a második császárság idején élő francia család természet- és társadalomrajzát kívánta megalkotni, az ő történetükkel igazolandó a naturalizmus alapvető determinációs elvét, miszerint kizárólag az örökletes tulajdonságok és az aktuális életvilág (környezet) együtthatói szabják meg cselekedeteinket és lényegében sorsunkat. Zola eme tudományosan is alátámasztott koncepció jegyében írta mintegy két évtizeden át (1871–1893) a ciklus regényeinek sokaságát, eszerint alakítva regényalakjainak végzetes életét is.
A sok lehetőségből, melyet Rowling és Zola ciklusainak összevetés kínálna, most csak egyet szeretnék felvázolni. Mégpedig azt, amely a megírás–megjelenés–olvasás időbelisége kínál. Mindennek apropója leginkább az, hogy lényegében mindkét ciklusban csak az utolsó regények nyújtanak fogódzót a regényidő és az olvasó valóságos ideje közötti vélt vagy valós szinkronitás visszamenőleges tisztázásához.
Tehát: Mikor is játszódik Zola regényciklusa, s hogyan viszonyulhat ehhez az olvasó?
Az első regény megjelenésekor (Rougonék szerencséje, 1871), amelyet a korabeli francia olvasó olvashatott, az elbeszélendő családtörténet hősei jóformán már mind halottak. Minderről akkor az olvasónak még fogalma sincs. A sorra megjelenő regények aztán nyilván eligazítják abban, hogy a regények cselekménye a közelmúltban játszódik. Ugyanakkor csak a regényciklus 1893-ban megjelenő utolsó darabja, a Pascal doktor tárja föl teljes átláthatóságában, szabályosan megrajzolt családfával a Rougon és a Macquard család három nemzedékének dátumilag is adatolt történetét.[24] Pascal Rougon doktor a családfa összeállítása során „orvosi” szempontból is megvilágító erejű felfedezéseket tesz, rádöbbenve egyúttal saját végzetére is: vérfertőző kapcsolatára unokahúgával, amelyből aztán fiúgyermek születik, aki 1874-ben fog megszületni, azaz már a ciklus által felölelt regényidőn kívül. Másik alapvető felfedezése, hogy a családnak értelemszerűen van egy ősanyja is: a családfa alján található Dide anyó, aki előbb a csendes Rougonhoz, majd annak halála után az iszákos Macquarthoz ment feleségül, gyermekeket szülve mindkettőnek, elindítva ezzel egy három generációt meghatározó történetet. Dide anyó egyébként 1768-ban született, és 1873-ban 105 éves korában halt meg egy elmegyógyintézetben. (Ugyanis Pascal doktor megállapítása szerint Dide anyó született neurotikus volt, amit aztán nagyjából mindenkiben tovább öröklődött.) Az első regény megjelenésének és aktuális befogadásának pillanatában, azzal szinkronban tehát valaminek a kezdete és vége (a család új generációját képviselő még ismeretlen gyermek születése, illetve a család ősanyjának, Dide anyónak a halála) egyszerre van jelen – az egykorú olvasó számára akkor még nem tudhatóan.
Mindebből az alábbi, a ciklus időbeliségére vonatkozó következtetések vonhatóak le:
 
1.      A kortárs olvasó egy már lényegében lezárt történetet kezd el olvasni 1871-ben. (Az első regény Zola előszava szerint egyébként nem más, mint Az eredet.) Az elbeszélendő nagy történet eleje és vége (azaz: első és utolsó hősének halála és születése) a megírás, a megjelenés és az első olvasás szoros időintervallumába esik.
2.      Az ősanya (Dide anyó) mintegy száz évvel azt megelőzően születik meg (1768), hogy Emile Zola 1869-ben hozzálát az első regény megírásához.
3.      Az ősanya (Dide anyó) minden családtagot túlél: 105 éves korában, 1873-ban hal meg, kilenc hónappal a legifjabb örökös, „az újabb láncszem” megszületése (Pascal Rougon vérfertőző kapcsolatának gyermeke) előtt, tehát nem sokkal az első regény megjelenése után. Így végig ott van az elbeszélt történet teljes idejében: allegorikusan is kapcsolódva az íráshoz és az olvasáshoz.
4.      A ciklus utolsó darabjának megjelenésekor (1893) az utolsó Rougon fiú majdnem húsz éves: nevét nem tudjuk pontosan, és ha még életben van, feltehetően éppen családalapítás előtt áll, nagy valószínűséggel újraindítva ezzel a „nemzetség elfajzásának” a neurózis és a környezet által determinált láncolatát, a végzetes családi DNS spirált. nagy valószínűséggel (ellentétben az olvasóval) ennek nincs és nem is lesz tudatában. A jövőben játszódó története ugyan megíratlan, de szinte bizonyosan prognosztizálható.
 
Harry Potter, Pascal Rougonhoz hasonlóan a regényfolyam utolsó darabjában kap választ nagy kérdésére: ki is ő valójában? A fejlődésregényként is érthető regényciklus hét iskolai év történetét beszéli el, hőse 11 éves korától 18 éves kori fiatal felnőtté válásáig.
De mikor is játszódik Rowling regényciklusa, s hogyan viszonyulhat ehhez az olvasó?
Az első hat regényből világosan kiderült, hogy párhuzamos és egyidejű valóságok vannak. A varázstalan (mugli) világ tárgyi megalkotottsága pedig arra engedett következtetni, hogy a regénybeli események nagyjából napjainkban játszódnak. A „napjaink” kifejezésben rejlő többes szám az időbeli meghatározás hozzávetőlegességére figyelmeztet, vagyis arra, hogy nem tudunk egyetlen időpillanatot megragadni, hanem csak pillanatok sorozatával vagyunk képesek kijelölni valamit (mondjuk a regény cselekményének és történetének határait) az időben. Ebből adódóan a „napjainkban” kifejezés, még ha egyértelműen a jelenre vonatkozik is, azt csak nagyjából, és összetetten teszi, szükségszerűen foglalva magába a közeli múltat (tegnap) és a közeli jövőt (holnap) is. Harry Potter tehát itt és most él közöttünk. De mégis: mikor született, és mennyi idős lehet éppen most? Eme jogos kíváncsiságot a 7. rész oldja föl. Harry Potter Godric’s Hollow-ban tett látogatása során először (és egyben utoljára) adódik közvetlen támpont az olvasónak az időbeli viszonyítások megtételéhez, a megírás, a megjelenés, a történet és a cselekmény, vagy az olvasó saját ideje stb., a „napjaink” kifejezés pontosításához. A temetőben Harry rátalál szülei sírjára, azon egy feltehetően kódolt üzenetre, az olvasó pedig az egyetlen évszámra is a regényszövetben:        
 
„A sírkő (…) fehér márványból készült, akárcsak a Dumbledore-oké, s mivel szinte világított a sötétben, felirata könnyen olvasható volt. Harrynek nem kellett letérdelni, de még csak túl közel se mennie hozzá, hogy lássa, mi áll rajta.
 
James Potter, szül. 1960. március 27., megh. 1981. október 31.
Lily Potter, szül. 1960. január 30., megh. 1981. október 31.
Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.
 
Harry lassan, szinte betűről betűre olvasta el a feliratot, mintha ez volna az egyetlen alkalom rá, hogy felfogja az értelmét.”
 
Talán nem kell külön jeleznünk azt, hogy milyen finom iróniával ösztönzi az elbeszélő hősét és az olvasót is a rájuk váró hermeneutikai feladatra, amelyhez éppen most adott kulcsot. Az egyetlen alkalmat nem elszalasztva (és a korábbi kötetekben lapozgatva) az olvasó, köszönhetően a sírfelirat datálásának (amely hiteles médiumként tudósít kezdetről és végről) hamar kiszámolhatja a legfontosabbakat.
 
1. Harry Potter 1980. júliusában született. (A Wikipédia vonatkozó szócikke szerint július 31-én; ami bizonyosabb, hogy a szerző, J. K. Rowling születésnapja esik erre a napra, illetve szintén július végén, egész pontosan 27-én született első, Jessica nevű lánya.) Szülei 20 éves korukban házasodhattak, igen fiatalon.
2. 1981. október 31-én kerül a Privet Drive 4. szám alá kedves rokonaihoz, ahol csaknem tíz évet tölt rosszkedvűen.
3. A ciklus utolsó regénye az 1997-1998-as iskolai évben játszódik, és néhány hónappal az előtt ér véget, hogy Harry Potter 1998. júliusában betöltené a 18. életévét.
4. 1991. júliusában (11. születésnapját betöltve) kap meghívást Roxfortba, ahová szeptember 1-jén el is utazik.
5. A Harry Potter és a Bölcsek köve 1997. június 30-án jelent meg a Bloomsbury kiadónál. Nagyjából Dumbledore halálát követően. Lényegében mindaz, amiről olvastunk, már megtörtént, a közelmúlt eseménye volt, lényegében a 90-es évek. De mire az ideális olvasó 1997-ben (aki ekkor fiatal tizenéves) az első regény végére ér, Harry Potter már igen közel van ahhoz, hogy legyőzte Tudjukkit, s lezárja tanulóéveit.
6. A Tizenkilenc év múlva című fejezet 2017. szeptember 1-jén játszódik. Tulajdonképpen még nem történt meg. Harry középső gyermeke, Albus Perselus ekkor, 11 évesen megy Roxfortba, azaz 2005-ben született. 2017-ben Harry Potter elmúlt 37 éves. Ugyanakkor 2017. szeptember 1. már esemény a világhálón. Feltehetően elvetemült Potter-rajongók gyülekeznek majd ekkor a londoni King’s Cross állomás 9. és 10. vágánya közelében, hiszen ekkor és ott bizonyosan megjelenik majd a Potter család, Harry, Gini, James, Albus Perselus, a kis Lily, és peresze ott lesznek majd Ron és Hermione vöröshajú gyermekei is…
 
Mire jó mindez? Valójában ez is a megfejtés része – helyre kerül egy korábban bizonytalan „puzzle”, kiszámolhatóvá válnak az életkorok, viszonyíthatóvá válnak az események, immár nem csak a cselekmény, de a teljes történet szintjén is. (A Wikipédián a rajongók már meg is alkották így a teljes profilokat.) Meg kell jegyeznünk (s erre figyelmeztet Zola ciklusának hasonló eljárása is), hogy a cselekmény idejének egzakt megadása nem véletlenül esik egybe a mindenkori utolsó regénnyel. A dátum feltárulkozása ugyanis időben véglegesen rögzíti az eseményeket, mintegy átadva mindezt a múló időnek. Lezárul a ciklus, lezárul a cselekmény, az olvasóban pedig végérvényesen múlt idővé változik a „napjaink” illúzió. Az önazonosságát kereső, azt megtaláló hősöknek azonban csak a regényekben elbeszélt története fejeződik be, életük nem feltétlenül zárul le. A Halál ereklyéi epilógusaként olvasható utolsó fejezet (Tizenkilenc év múlva) ugyanis a jövőben ér véget: láthatjuk kedvenc hőseinket immár felnőtt emberként, gyermekeikkel, akik az elhunyt hősök beszédes neveit viselve örökítik meg és hordozzák tovább magukban a múltat. Kezdet és vég mindenkor ismerős egybekapcsolódása Zola regényciklusának végén is ott van, de csak sejtetett lehetőségként, megíratlanul, az olvasóra bízva a „befejezést”. Rowling viszont a 7. rész utolsó fejezetével, paradox módon éppen a jövő megmutatásával, annak megírásával nem megnyitja, hanem éppen ellenkezőleg: végérvényesen lezárja hőseinek elbeszélhető történetét. Ráadásul a jövő elbeszélői megalkotása, azon túl, hogy már nem ad lehetőséget az olvasói képzeletnek, végérvényesen megfoszt a párhuzamos és egyidejű valóságok képzetétől is. A jövő egyértelmű rögzítése és megmutatása felszámolja azt a metafizikai borzongást is, amelyet ennek az egyidejűségnek a lehetősége jelentett. Rowling a valóság és a fikció határáról az imaginárius (egyszerűbben: a mese) dimenzióiban tolja ezzel regényvilágát. Ami persze nem baj, csak sokkal kevésbé izgalmas. És ezen Dumbledore általános érvényű igazsága sem változtat már sokat, amikor azt mondja Harrynek a King’s Cross bizarr terében: „Hát persze, hogy mindez a fejedben történik, Harry, de attól még miért ne volna valóságos?[25]
 
 
Reflektálás
8.
Valóság és fikció, valóság és imagináció, a párhuzamos valóságok, a szimuláció a filmes narrációkban is gyakran tematizált probléma. Nézzünk meg négy különböző filmből egy-egy részletet! Hogyan, milyen nézőpontból közelítenek a problámához a filmek?
(Ingmar Bergman: Tükör által, homályosan, 1961; Andy Wachowski - Lana Wachowski: Matrix, 1999; Christopher Nolan: A tökéletes trükk, 2006; Xavier Beauvois: Emberek és istenek, 2010)
 
9.
Készítsétek el kilépőkártyáitokat!
 
Kilépőkártya
Az irodalom nyelvéről, a valóság – fikció - imagináció kapcsolatáról már korábbi olvasmányaim, tanulmányaim alapján is tudtam, hogy …
 
 
 
 
 
Korábbi tudásomat az órák során feldolgozott szövegek, feladatok annyiban gyarapították, amennyiben …
 
 
 
 
Tovább kell gondolnom, utána kell járnom annak, hogy …
 
 
 
 
Nem értem azt, hogy …
 
 
 
 
Nem volt jó feladat az, ……………………, mert …
 
 
 
 
A legjobb feladatok voltak …………………., mert …
 
 
 
 
 
 
10.
A tanórákon használt szépirodalmi szövegek egyikét válaszd ki! (Természetesen dolgozhatsz a Harry Potter egyik kötetével is!) Vizsgáld meg a teljes szöveget, és könyvtári, internetes háttéranyagok felhasználásával készülj fel egy 10 – 15 perces kiselőadásra, melynek témája: A reális és a fiktív az irodalmi szöveg valóságában ….című műve alapján. Előadásod vázlatát és a mellékelhető jegyzeteket hozd magaddal a tanórára!
 

 


[1] Békés Pál: A kétbalkezes varázsló. Osiris Kiadó, Budapest, 1999., 130
[2] in.: Onder Csaba: Harry Potter: Miért ne volna valóságos?
[3] Homérosz: Odüsszeia, Tizedik ének - Kirké
[4] 1Móz.19,26
[5] A pozitivizmus ismeretelméleti irányzat, tudományos módszer, amely a 19. század végén és a 20. század elején volt jellemző az európai gondolkodásban. Jellemzője a tudományos jellegű, racionális megközelítés és a tudomány pozitív szerepének hangsúlyozása az életünk javításában. Főleg a ténytiszteletre épít, egyesül benne a felvilágosodás racionalizmusa és a hegeli dialektika. Legismertebb gondolkodói: Auguste Comte (1798-1857), Hippolyte Taine ((1828-1893).
[6] A kartezianizmus René Descartes (1596-1650) francia filozófusnak és követőinek  filozófiai tanítása. Jellemzője a racionalizmus, a „világosság és érthetőség” elve, a tudat önbizonyosságának elve (cogito ergo sum, azaz gondolkodom, tehát vagyok), a test és a lélek szigorú dualizmusa és a matematikai módszer.
[7] Képek: Mátrix I. (1999), Hyeronimus Boch: A gyönyörök kertje,
[9] Az adatok a Wikipédia utolsó [2011-11-03] bejegyzéseiből származnak.
[10] J.K.Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi
[11] „Az oly sok lehetőség közül, amelyről a regény kapcsán beszélni lehetne, csupán egyet emelnék ki most, azt, amelyet a valóságról való beszédként jelölök meg. Egészen pontosan az érdekelne, ahogyan a valóság problémáját a regény az olvasó számára megjeleníti.” (Onder Csaba: Harry Potter: Miért ne volna valóságos?)
[13] Wolfgang Iser: A fiktív és az imaginárius, Osiris kiadó,  2001, 21-43.
[14] Az a kategória, amelyben egy tárgy vagy szimbólum nem „önmagában” hordoz jelentéstartalmat, hanem éppen használata során válik jelentéssel telítetté.
[15] Az a jelenség, amikor lehetetlenné válik valóság és fantázia, valóság és virtualitás megkülönböztetése.
[16] A hipertér fogalmának többféle értelmezése létezik.Leggyakoribbak: a) egy, az idődimenziót nem működtető euklidesi, többdimenziós tér, b) olyan multiuniverzum, amelyben az univerzumok egymástól elszigetelve működnek, c) különböző tér- és idődimenziókból felépülő univerzum. A hipertér effektusai: teleportáció, időcsúszás, gravitációs vagy elektromágneses anomáliák.
[17] referenciális: a valóságra vonatkozó, a valóság elemeire utaló
[18] likviditás: megsemmisítés, eltörlés
[19] szimulákrum: látszat, mely a valósággal semmilyen viszonyban nem áll
[20] diskurzus: párbeszéd, de használatos a szöveg szinonimájaként is
[21] mátrix: halmazokból álló, axiómarendszerrel leírt szerkezet
[23] Harry Potter és a Halál ereklyéi ( fordította Tóth Tamás Boldizsár), Budapest, Animus, 2008, 618.
[24] Émile Zola: Pascal doktor (fordította Antal László), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964.
[25] Harry Potter és a Halál ereklyéi, 592. 

 


<< vissza