Cikkek, tanulmányok Források Tananyagok, modultervek Tananyagok, modultervek Ajánlók Korábbi számaink tartalma Elérhetőségeink

nyomtatás

Bebesi György
Marx, marxizmus
Egy sokat vitatott ideológia vázlata és oktatása a középiskolában

Bevezetés, szemléleti kérdések

Kevés olyan ideológia, gondolatkör van az emberiség történetében, amely olyan mennyiségű és hevességű viták középpontjában állott volna, mint a 19. sz. derekán Karl Marx (1818-1883) zsidó származású német filozófus által kidolgozott és róla elnevezett rendszer. A marxizmus a történelem egy meghatározott periódusában, a 19. sz. közepén és második felében az I. Internacionálé révén a munkásosztály hivatalos ideológiájának számított, annak idején minden valamirevaló baloldali gondolkodó marxistának vallotta magát, még az eltérő nézeteket is csak ehhez viszonyítva lehetett meghatározni. Elődei voltak az utópikusoknak nevezett, naiv álmokat felvázoló gondolkodók, a nézeteit kritika alá vevők pedig a század vége felé a revizionistának elkeresztelt gondolati rendszerek, amelyek éppen Marxot cáfolva próbáltak meg új, a kor viszonyaihoz jobban alkalmazkodó teóriát kidolgozni a világszerte egyre nagyobb tömegű nagyüzemi munkásság számára.

    Napjainkban a rendszerváltás után pedig szinte szitokszónak számít a rendszer említése, antimarxista szerzők tucatjai kivont karddal próbálnak kigyomlálni könyvekből, tankönyvekből, szakmai terminológiákból szinte mindent, ami akár csak halvány vonalaiban is emlékeztet az egykoron zseniálisnak tartott teoretikai szisztémára, nem lévén tekintettel arra sem, hogy a marxizmus számos korábban elismert gondolati rendszert integrált magába, amelyek önállóságát, érvényességét (hegeli dialektika, angol közgazdasági elméletek) – a mai napig nem cáfolta és nem cáfolja senki.

    A marxizmusba – ha már rendszerként említjük - akkor Friedrich Engels (1820-1895) gyakran elfeledett, szociológiai értelemben napjainkban is számon tartott munkásságát is bele kell értenünk, amely mai szemmel meglepően sok mindenben mond ellent Marxnak, vagy ad a szokásostól eltérő, egészen más dimenziót az általa leírtaknak.1  Karl Marx rendszere felte-hetőleg csak egy lenne a 19. század számos, egykoron divatos ideológiai szisztémái közül, ha nem jön a 20. század, s vele Lenin és Sztálin, akik elméleti értelemben, és gyakorlatilag is lét-rehozták a „létező szocializmust”, amely eljutott az államszocializmus sztálini diktatúrájáig, és deklaráltan a marxizmust tartotta szellemi forrásának. Így az egykori önmagától elszakított, és az egy hatalmi centrumú állampárti rendszerben fügefalevélként használt ideológia lejáratódott, és említése a terror, a represszió, a Gulag képzetével fonódott össze. Pedig Joszip Viszarionovics Dzsugasvili grúz származású szovjet diktátornak nem sok fogalma volt az egyébként valóban bonyolult rendszerről, és mivel maga sem értette, a kor nem túl magas szintű szellemi viszonyainak megfelelően leegyszerűsítette azt, ebből született a „Kratkij kursz” a „Rövid Tanfolyam”, amely tőmondatokban fogalmazott, primitív tételszerű állításokká fogalmazta az érthetőség, az egyszerűség, és a tömegek számára történő követhetőség érdekében az egykoron több ezer oldalban és számos kötetben kidolgozott, rendkívül összetett szellemi-ideológiai rendszert. S mivel Sztálin szava maga volt a szovjet érában a szentírás, az emberek marxizmus címén az általa összeállított rövid tanfolyam anyagával ismerkedtek meg, mint marxizmussal, s a második világháború után a csatlósállamok (a „népi demokratikus országok”) oktatási rendszerében is erre az alapra építették az ideológiai oktatást.

    Mindezekért, amikor marxizmusról beszélünk, általában ahányan vagyunk annyiféle dolgot értünk alatta, megítélése ma is politikai attitűd kérdése. Vannak, akiknek a létező szocializmus jut róla eszébe, van, aki egy ma már avítt 19. századi filozófiára asszociál, van aki történelemszemléletet próbál formálni belőle, van aki közgazdasági gondolatokat társít hozzá, s nagyon kevesen vannak, kik ezeket a műveket részleteiben és teljességében valóban ismerik, s valóban tárgyilagos tudományos analízisnek vetik alá, éppen úgy mint bármely más régi filozófiát, amelynek vannak időtálló gondolatai, s olyanok is, amelyeket a szüntelen tagadásban és vitákban, a társadalom és a világ változásában meghaladott az idő. Éppen ez okozza tanításának nehézségét is, hogy korrekt tárgyilagossággal elhelyezzük az emberiség gondolkodás-történetében, és lehántsuk róla a későbbi korokban rátapadt minősítéseket, címkéket.

    Reálisan nézve még a kutatók között is alacsony a száma azoknak, akik Marx németül, nagyon nehézkes korabeli nyelvezeten, szinte olvashatatlan kézírással írt munkáit végigolvasták, vagy akár csak a publikusan megjelenteket, lefordítottakat is.2 Mégis, felvázolható néhány oldalban egy olyan szellemi ív, amely főbb vonásaiban megmutatja, hogy a 19. század viszonyaiból kiinduló „munkásmegváltást” hirdető teoretikusok milyen új, az utópikus szocializmust meghaladó, akkoriban tudományosnak tartott rendszert dolgoztak ki a természet, a társadalom, a történelem értelmezésére, a társadalmi fejlődés mibenlétének megragadására, és főként az új társadalmi réteg, a nagyüzemi munkásság helyzetére, történelmi küldetésére, jövőben betöltendő szerepére vonatkozólag. Jelen rövid lélegzetű dolgozatban, tulajdonképpen eszmetörténeti esszében, nem térünk ki azokra az adatokra, ismeretekre, melyek bármely lexikonból kiolvashatók, kimásolhatók, így Marx és Engels életútjának részletes ismertetetésére, vagy műveik tételes felsorolásra, ezeket a teljesség érdekében éppen csak érintjük, sokkalta inkább munkásságuk szellemi lényegére koncentrálunk, értékelésük, oktatásuk mai problémáit vázoljuk fel. S bár a dolgozat tartalmaz kritikai elemeket, nem a marxizmus bírálata, hanem szellemi lényegének rövid bemutatása a vállalt feladata.

A kor

Marx elsősorban saját kora viszonyaiból indult ki, a 19. század első felének korai kapitalizmusából, amely az ipari forradalom hirtelen létrejött, vagy felduzzadt lakosságú nagyvárosaiban embertelen körülményeket szült, ez volt az az időszak, amelyre egyetlen állam történetírása, nemzeti emlékezete sem büszke. A faluról hirtelen városba került emberek tömegeinek napi 14-16 órás munkaideje, tömegszállásai, alacsony bére és elképesztő nyomora, kiszolgáltatottsága, a női és a gyermekmunka gátlástalan alkalmazása még a férfiakénál is jóval nyomottabb bérekért, a szociális védőháló teljes hiánya, már a kortársakat is állásfoglalásra késztette, s már Marx előtt is egyre másra születtek az elméletek, amelyek a kapitalizmus elviselhetetlen embertelenségét igyekeztek korrigálni. Egy példát kiragadva a borzalmak tömegéből, ma már nehezen hihető, hogy pl. a skót bányavidéken a munkaidő napi 16 óra volt, kézi kosarakban hordták ki elsősorban a nők a szenet a bányákból (a férfiak a fejtést végezték) szülés után két nappal már le kellett menniük dolgozni, s gyakorlatilag a bánya tulajdonosának rabszolgái voltak. A vállalkozó polgárság felemelkedése viharos időszak volt, s törvényi keretek hiányában kizárólag a tulajdonosok önmérséklete volt az egyetlen korlát. Az embertelen viszonyok miatt pl. Angliában több helyütt spontán lázadások, éhség - és gépromboló-mozgalmak törtek ki, mert még a legrosszabb munka is jobb volt, mint a munkanélküliség, amely egyszerűen éhhalálhoz is vezethetett. Természetesen az ipari forradalom, vérbenkínban vergődve, a modern új világot, hatalmas mértékű technológia haladást és ipari kapacitásnövekedést hozott, alapjaiban alakította át az élet szinte valamennyi területét, ám Marxot, Engelst, és a kor más baloldali gondolkodóit is a nagyüzemi munkásság tragikusan kilátástalan helyzete érdekelte, elsősorban erre kerestek megoldást.

Az elődök, az utópista szocialisták

A kortársak a problémák okát részben a gépekben, részben a tulajdonviszonyokban, részben az elosztásban látták, s már az 1790-es évektől születtek szellemi teljesítmények a rendszer gondjainak megoldására. Ezeket a gondolatokat Mórus Tamás Utópia c. munkájának címe alapján („Seholsincsország”) utópikusnak, megvalósíthatatlannak nevezték, bár nagyon komoly rendszerkritikát tartalmaztak. A francia Francois-Noel Babeuff kapitány, (1770-1797) az Egyenlők Társaságának vezetője fogalmazta meg elsőként a fogyasztási kommunizmus gondolatát a Direktórium idején, véleménye szerint a megtermelt javakat, s különösen a termelés alapjául szolgáló földet, egyenlően kéne elosztani a termelésben résztvevők között. Nézeteit a tulajdonviszonyok sérthetetlenségéért küzdő polgárság kormánya lázításnak tekintette és halálra ítélte. Az 1800-as évek első felében is születtek újabb és újabb megoldási javaslatok a társadalom és főként a munkásság aktuális problémáinak megoldásra. A francia származású Claude Henry de Saint-Simon (1760-1825) „Iparosok kiskátéja” című könyvében a társadalmat termelő munkát végzőkre – megfogalmazásában: iparosokra, - és henyélőkre, „papírból élőkre” (bankárok, brókerek, örökölt vagyonból élők) osztotta, és az általa elképzelt társadalom vezetését tudósokra bízta volna, Platón gondolatát felmelegítve. Az iparosokhoz sorolta volna a mezőgazdasági termelőmunkát végzőket is, mindenkit, a valódi értéket, terméket állít elő, így a gyárak tulajdonosait és munkásait is egyaránt, s az általuk megtermelt javakból elsősorban ők részesedtek volna.3  A szintén francia Charles Fourier (1772-1837) „falanszter” elmélete Madách „Ember tragédiája” című művéből mindenki számára jól ismert. Alapelve, hogy mindenki olyan helyen dolgozzon, ahol a társadalomnak a tudására szüksége van, a képességeinek megfelelő képzést kapjon, a rá bízott munkát végezze el, és olyan mértékben részesüljön a javakból, amilyen mértékben hozzájárult megtermelésükhöz, ami egy gépies, kasztszerűen működő kommuna képét vetíti elénk. (Michelangelo széklábat farag). Az angol Robert Owen (1771-1858) Amerikában kommunisztikus telepeket hozott létre, részben farmokat, részben zárt gyártelepeket, amelyeknek tagjai közösen dolgoztak, s közösen osztották el a megtermelt javakat. Az elszigetelt, a tőkés környezetben hamar megfulladó közösségi agrárvállalkozásra hamar ráment minden vagyona, gondolatai és módszerei elsősorban az izraeli kibucok működésében köszönnek vissza. Rajtuk kívül még számos gondolkodó fogalmazott meg kispolgári (pl. Proudhon)4  vagy anarchista (pl. Bakunyin)5  gondolatokat a rendszer megreformálásáról vagy erőszakos megdöntéséről, ezek részletes ismertetése e tanulmány keretei között nem lehet feladatunk.

Az alapító atya és szellemi alkotótársa

Marx ifjúkorában történelmi, filozófiai és jogi tanulmányokat folytatott, majd a Rheinische Zeitung radikális polgári lap főszerkesztője volt, ekkoriban ifjúhegeliánusnak számított. Miután kiutasították, 1843-ban Párizsba költözött, ott ismerkedett meg Engelsszel, akivel 1844-től együtt dolgoztak. Új barátja anyagi támogatása tette lehetővé, hogy a tudományos alkotómunkára koncentráljon. 1848-ban állították össze korszakhatárt jelentő munkájukat, a Kommunista Kiáltványt. Miután a forradalom alatti szerepvállalásáért mind Német- mind Franciaországból kitiltották, Londonban telepedett le és ott alkotott. Fontos szerepet játszott a Nem-zetközi Munkásszövetség, az I. Internacionálé létrehozásában, illetve megalakulása után irányításában. A szervezet bukását követőleg szinte kizárólag csak elméleti munkával foglalkozott. Híresebb munkái: Gazdaságfilozófiai kéziratok, (1844), A filozófia nyomorúsága (1847),  Kommunista kiáltvány (1848), A politikai gazdaságtan bírálatához (1859), A tőke I. Kötet (1867), II. kötet (1885), III: kötet (1894) (utóbbi kettő halála után, hagyatékából). Polgárháború Franciaországban (1872), Széljegyzetek a Német Munkáspárt programjához (1875).

    Engelst textilgyáros apja tanulmányai abbahagyására és kereskedelmi pályára kényszerítette, Brémában volt kereskedelmi alkalmazott, majd 1842-től Manchesterben apja gyárában dolgozott. Még Németországban megismerkedett a „szabadokkal”, az ifjúhegeliánusokkal, Angliában pedig a Chartizmussal, 1844-től lett Marx munkatársa, együtt állították össze a Kommunista Kiáltványt. A forradalom után Londonban települt le folyóiratokban publikált és Marx tevékenységét támogatta szellemi és anyagi értelemben is. Részt vett az I. Internacionálé megszervezésében és irányításában, emellett maga is jelentős szellemi alkotótevékenységet folytatott, Marx halála után ő rendezte sajtó alá kiadatlan munkáit, vagy fejezte be a közösen elkezdetteket, megérte a II. Internnacionálé megalapítását. Ismertebb munkái: A Munkásosztály helyzete Angliában (1845), A szent család (1845), A német ideológia (1846), Anti-Dühring (1877-1878), A család, a magántulajdon és az állam eredete (1884), Ludwig Feuerbach és klasszikus német filozófia vége (1886).   
   
A marxi rendszer, a filozófia

Marx nemcsak saját korát, hanem a filozófiatörténetet, történettudományt, közgazdaságtudományt is tanulmányozta, ezek alapján alkotta meg saját komplexnek szánt rendszerét. Merített William Hegel dialektikájából, Ludwig Fauerbach materializmusából, Adam Smith és David Ricardo klasszikus közgazdaságtani gondolataiból. Szisztémáját, amely egyúttal tudományos vizsgálódási módszer is, dialektikus és történelmi materializmusnak nevezte el. Előbbi a természetre vonatkozó átfogó tudás együttes elnevezése, utóbbi pedig a társadalomra vonatkozó ismereteké. Dialektika alatt azt a filozófiai vizsgálati módszert értette, amely komplexitásban, és bizonyos ókor óta ismert törvényszerűségek alapján elemzi a természetet és a társadalmat egyaránt. Ezek, a rendszerébe elsősorban a hegeli dialektikából átemelt elvek, - a folyamatos mozgás - változás törvénye, az ellentétek egysége és harca, valamint a mennyiségi minőségi változások tézise - határozzák meg nézete szerint a természet változásait és a társadalom fejlődését egyaránt.6  Ezekre az elvekre látványos természeti és társadalmi példákat lehet felhozni, amelyek bizonyítják érvényességüket. Például egy nap két ellentétes karakterű napszakból, egy nappalból és egy éjszakából áll, egy sötét és egy világos időszakból, egy álomban és egy aktívan töltött periódusból. E kettő szüntelen változása adja a fejlődés folyamatát, napszakok változását, és ezek együttesen alkotnak egy egészet. Ugyanígy felfogása szerint egy állam, illetve egy társadalom ellentétes érdekű osztályokból áll, amelyek között antagonisztikus (kibékíthetetlen) érdekellentét feszül, és küzdelmük, a társadalmi formációk változásai adják a fejlődést, amely marxi gondolkodás egyik legalapvetőbb kategóriája, és vezetnek újabb és újabb mindig magasabb szinten létező társadalmi formációk létrejöttéhez, amelyek azonban mindig újratermelik az ellentéteket is.

    Rendszerének másik meghatározó eleme a materializmus, a francia felvilágosodással megszülető számos új szellemi irányzat egyik legmarkánsabbika. Az ősi nagy kérdésben, amely már az ókori görög filozófusokat is iskolákra osztotta, hogy valamiféle anyagtalan, magasabb rendű ab ovo adott szellemi erő (Isten, Jahve, Világszellem, Univerzális Kollektív Tudat stb.) hozta e létre az anyagi világot, avagy az anyagi világ létezik öröktől fogva, és az anyag öntörvényű fejlődése szülte a matéria „öntudatra ébredését” azaz a szellemi létezést – nos, ebben Marx egyértelműen az anyagelvű világkép mellett tette le a voksot. Nézete szerint az anyagi világ hozza létre a szellemit, és a spirituális világot az emberek saját képükre formálják. Több helyütt idézi Feuerbach mondását, miszerint ha a kockáknak isteneik lennének, azok kocka formájúak volnának. Marx nem ellensége a vallásnak, de ellensége az egyháznak, ebben a francia felvilágosodás Voltairei hagyományait követi. A vallást szükségesnek gondolja, hiszen a földi lét szenvedéseit az emberek többsége csak abban a tudatban tudja elviselni, hogy létezik valamiféle transzcendens folytatása az életnek, azaz a túlvilági létezés. A vallás másik forrásának ebből kifolyólag azt a tényt tartja, hogy az emberek többsége nem képes szembenézni a halállal, saját elmúlása gondolatával, ezért mindenképpen szükséges számukra valamiféle szellemi fogódzó biztosítása, amely öröklétet ígér nekik. Ezen felfogásából következik sokat idézett mondása, amely a vallást a „népek ópiumának” minősíti, egyfajta szellemi narkotikumnak tekinti.7  Ugyanakkor úgy látja, hogy az egyház, konkrét és közvetlen anyagi hasznot húz az emberek haláltól való félelméből, és saját szervezete, papjai számára ebből kirívó jólétet biztosít már itt a földön, s ez kiáltó ellentétben állt a deklarált elvek és az ezekből következő gyakorlat között. Mindezekből levont következtetése szerint az egyház, mint szer-vezet felesleges, vagyona szétosztandó a szegények között, ebben, a reformáció kezdetekben még radikális, Lutheri hagyományait követi.8

A marxi gazdaságelmélet

Korábban a szocializmusban önálló stúdiumként, politikai gazdaságtan címmel oktatták a marxi gazdaságelméletet, sőt felosztották a kapitalizmus illetve a szocializmus politikai gazdaságtanára, két féléves tantárgyat kreálva belőle. Ez éppolyan túlzás volt, mint a már említett sztálini Kratkij kursz, de tény, hogy Marx teoretikai rendszerének középpontjában, a gazdaság állt, társadalom és államelméletének gerincét is ez alkotta.

    Felfogása szerint egy társadalomban a javak birtoklása, valamit az a mód a legfontosabb, ahogyan az ember az adott gazdasági javakat előállítja, minden más ebből vezethető le. Így felosztotta az államot és a társadalmat gazdasági alapra, és szellemi felépítményre, amely szorosan az alaptól függ. Az alapot a termelőerők és a termelési viszonyok alkotják, ezek együttes rendszere a termelés, a termelési mód. A legfontosabb termelőerő a marxi koncepcióban maga az ember, amely a termelés során saját képességeit, fizikai erejét, szellemi tapasztalatait, tudását hasznosítja. Ezen kívül, a termelőerőkhöz tartozik még a munka tárgya és a munka eszköze. A munkaeszköz a termelőeszközök összességét jelenti, a munka tárgya pedig azokat az alapanyagokat, amelyekből, a javak, a termékek készülnek. Ez a modell, vagyis a termelés folyamata, Marx szerint a történelem során nem változik, csak az egyes korokban mások a termelőerők, mások a termelőeszközök. A modell másik alapeleme a termelési viszonyok, amelyek a termelési hierarchiát, az abban elfoglalt pozíciót, és a termelési eszközhöz való viszonyt mutatják meg. Alapvetően valaki egy termelési folyamatban betölthet irányító, és végző, vagyis szervező és termelő pozíciót, a tulajdonviszonyok szempontjából pedig lehet a termelőeszközök tulajdonosa, vagy használója, bérlője. Marx kissé sematikus, bonyolult rendszereket sommásan összegző koncepciója szerint az irányítókból és a tulajdonosokból alakul ki az uralkodó osztály, a termelési folyamatot ténylegesen végzőkből pedig a társadalom alávetett rétegei, megfogalmazásában a kizsákmányolt osztály. A rabszolgákat olyan termelőerőnek tekinti, amelyeknek nincs tulajdonuk és személyi szabadságuk sem, (beszélő szerszám) míg az elnyomottaknak nincs közük a termelőeszközökhöz, de valamelyes személyi szabadságuk megmarad, mivel előbbit tartja jellemzőnek, az ókori civilizációkat rabszolgatartó társadalmaknak nevezi.9 Ez a sematikus modell alkalmazható a későbbi korokban is, a termelés jóval magasabb szintje mellett is. A tulajdon marxi értelemben kétféle lehet, személyi, és magán. Előbbi a közvetlen személyes szükségletek kielégítést célozza, pl. ruházat, utóbbi mások kizsákmányoláshoz, gazdasági függésbe hozásához alkalmas tulajdon, pl. egy gyár vagy egy földbirtok. Bármely korszak bármely rendszerének működési mechanizmusát a fenti modell alapján elemzi és értékeli, a kortársak attól tekintették többek között munkásságát tudományosnak, hogy olyan, első pillantásra működő törvényszerűségeket határozott meg, amelyekkel bármely kor bármely rendszere analizálható.

    A gazdasági alapra épül a koncepció szerint a szellemi jellegű felépítmény, amely jelenti a gondolkodást, az ideológiát, a termelési ismereteket, az iskolarendszert, a politikát, stb. de jelenti magát az államszervezetet is. Marx szerint direkt összefüggés van az egyes korok termelési rendszere és az arra épülő politikai viszonyok, tehát az államszervezet és szellemi élet között, ez a gyakran visszaköszönő gondolat a társadalom és állam gazdasági determináltságának marxi elmélete.
    A marxizmus történelemszemlélete ebből az alapösszefüggésből vezethető le. A termelőeszközöket birtokló tulajdonosok létrehozzák saját erőszakszervezetüket, az államot annak hivatali apparátusával együtt, saját érdekeikben álló törvényeket alkotnak, és gazdasági értelemben kizsákmányolják az alávetett osztályokat. Ezt a modellt csak be kell helyettesíteni az egyes történelmi formációkra, így az ókorban – rabszolgatartók – alávettek, rabszolgák – a középkorban földbirtokláson alapuló földesúri kizsákmányolás alávetett parasztsággal, és kapitalizmus korában ugyanezt a viszonyrendszert jelenítik meg a tőkések és a proletárok. Marx a kizsákmányoló és a kizsákmányolt osztály ellentétét antagonisztikusnak gondolja, úgy látja, hogy közöttük osztályalapú ellentét és állandó küzdelem – osztályharc – van, ezért koncepciója szerint hiába váltják egymást a dialektika elvének megfelelően a különböző társadalmi formációk az ősközösségtől a kapitalizmusig, a gazdasági kizsákmányoláson alapuló kibékíthetetlen érdekellentét fennmarad. (Kivétel ebben természetesen az ősközösségi társadalom, ahol még csak személyes és csoporttulajdon létezik, és a társadalmi munkamegosztást, a zsákmányolt javakból való részesedést más elvek – az életkorok és a biológiai nemek határozzák meg.).10  A kapitalizmus esetében Marx részletesen is kifejti a kizsákmányolás korabeli formáját, az angol értéktöbblet elmélet alapján, mely szerint a tőkés profitjának elsődleges forrása, hogy a munkása által létrehozott piaci értéket nem fizeti ki számára munkabér fejében, csak éhbért juttat neki, és a nyereséget a maga számára fölözi le. Marx szerint a profit az előállított érték és a kifizetett munkabér különbsége.11

    Mivel az antagonizmus a társadalom szembenálló osztályai között Marx szerint újratermelődik, ezért azt csak úgy lehet megszüntetni, ha a szembenállás forrását, a termelőeszközök magántulajdonlását megszüntetik, és egy olyan új, közösségi, kommunisztikus társadalom születik, ahol a termelőeszközök az egész közösség birtokában vannak, és azokat az adott közösség nem egyes tagjainak vagy bizonyos csoportjainak kizsákmányolására, hanem az egész közösség jólétének növelésére használja fel. Marx szerint a kapitalizmussal véget ér a történelem, és azt majd olyan kizsákmányolásmentes társadalmak váltják fel, amelyek Engels megfogalmazásában „több teret engednek a képességeknek és a szükségleteknek odakinn, és az ösztönöknek idebenn.” Az elképzelt kommunista, egyfajta földi paradicsomot jelentő közösségek létrehozását Marx olyan országokban képzelte el, ahol a termelőerők nagyon magas szinten állnak, és a kizsákmányolás megszüntetése után ezek a termelőerők képesek továbbfejlődni és a társadalom tagjainak a jólétét biztosítani. Marx olvasatában Anglia lehet az az ország, amelyben a leírt változások bekövetkezhetnek, hiszen az ipari forradalom élenjáró országa lévén a 19. században ez volt a legfejlettebb. A kommunizmus idealizált képe szerint az abban élő emberek képességeik szerint vesznek részt a javak előállításában, és a megtermelt javakból – mivel azok a termelés és a technológia magas szintje miatt szinte korlátlanul állnak rendelkezésre – szükségleteiknek megfelelően részesednek. Ebből következik, hogy a pénz, mint általános egyenérték fölöslegessé válik az elképzelt tökéletesség társadalmában, ahol Bakunyin gondolatával összecsengően csak a belső erkölcsi parancs lesz az egyetlen korlát. A már első ránézésre is utópikus elméletnek voltak vadhajtásai is, Engels pl. kapitalista csökevénynek gondolta a családot, s mivel a 19. században bizonyos társadalmi körökben valóban nagyon sok volt az érdekházasság, úgy gondolta, hogy a család csak a nő prostitúciójának egy prolongált formája, ezért az ősközösséghez hasonló promiszkuitáson alapuló csoportokat képzelt el (nőközösség gondolata).

A marxi forradalomelmélet, az idealizált társadalom megvalósításának útja

Marx jelenlegi nyugat-európai megítélése sommásan és természetesen leegyszerűsítve a kitűnő közgazdász és elemző, és csapnivaló teoretikus, utópista filozófus minősítésekkel írható le. Kétségtelen, hogy elsősorban nagyon sokat emlegetett Tőke című munkájában, kora kapitalizmusának részéletes és számos elemében találó, pontos analízisét nyújtja. Elemzését azonban áthatja a fentiekben felvázolt alapgondolat, amely szerint a tőkemunka ellentéte kibékíthetetlen, s mivel a tőkések ezen önszántukból egészen biztosan nem hajlandók változtatni, a változásokat erőszakkal kell kikényszeríteni. Marx olvasatában a társadalom egyes osztályai között, mint említettük osztályharc van, és ez az antagonisztikus osztályellentét egy ponton fegyveres konfliktussá, népfelkeléssé, Marx szóhasználatával forradalommá válik.12  Ennek a megvalósításában az a probléma, fejti ki, hogy a munkásság nem kellően öntudatos, szellemileg nem eléggé felkészült,13  ezért feltétlenül szüksége van az értelmiség támogatására, és egy olyan forradalmi pártot – élcsapatot kell létrehoznia, amely képes a nagy munkásfelkelést levezényelni és sikeresen iránytani. A forradalmi hatalomátvétel után Marx a Párizsi Kommün tanulságai alapján olyan következtetésre jut, hogy a polgári intézményeket meg kell semmisíteni, és helyettük a hatalomra került proletariátusnak a saját intézményrendszerét kell kiépítenie, és ezeknek kell mind államilag, mind közigazgatásilag, mind mindenfajta értelemben a megdöntött rendszer apparátusa helyébe lépniük. Mivel a polgári erők nyilvánvalóan ellenállnak, és a kommunizmus a hatalomátvétel pillanatában amúgy sem valósítható meg azonnal, hiszen a társadalom és a gondolkodás átformálására nemzedéknyi idő szükséges, kell egy átmeneti időszak, amikor már a munkásosztály, ahogy Marx nevezi, a proletariátus kezében van a hatalom, a termelőeszközök államosítása már megtörtént, ez alatt kell az emberek szemléletét, tulajdonhoz való viszonyát átformálni. Ez az időszak lenne a szocializmus, amely már közösségi, köztulajdonra épülő társadalom, de még nem kommunizmus, és majd a szocializmusnak kell mintegy 20-30 év alatt megteremteni a kommunizmus bevezetésének feltételeit. Marx egyik legtöbbet bírált tézise, hogy a hatalom megtartása érdekében diktatúrát kell bevezetni, ez a proletárdiktatúra, mely a hatalomra került munkásság számára biztosítja a megszerzett hatalom megtartását, és a lehetőséget a társadalom átformálásához. Ez utóbbi nézetéért válik a marxizmus radikális ideológiává, a nyugat-európai szellemi radikalizmus egyik alappillérévé, mert gyökerestül és erőszakkal akarja felforgatni a fennálló rendszert, és minden ízében meg kívánja változtatni azt.14  Ez a nézetrendszer főbb elemiben már igen korán, 1848 elején, az Igazak Szövetsége elnevezésű munkásszervezet felkérésére kidolgozásra került, a marxizmus másik leghíresebb alapmunkájában, a Kommunista kiáltványban.

Marx revíziója és eltorzítása

A bevezetőben említettük, hogy Marx és Engels gondolati rendszere olyan népszerű volt a 19. század derekán és második felében, hogy új baloldali és munkásmozgalmi ideológiákat is csak erről a szellemi alapról, őt meghaladva, bírálva – ahogy a kortársak fogalmaztak – revízió alá véve – lehetett alkotni. A leghíresebb és legnagyobb hatású „revizor” Eduárd Bernstein (1850-1932) volt a század vége felé, aki érzékelte, hogy a kapitalizmus fejlődésével alapvetően változtak és változnak meg azok a viszonyok, amelyek alapján Marx a nézetrendszerét kidolgozta, és nincs már szükség arra a radikalizmusra, amellyel a társadalom erőszakos átalakítását a rendszer atyja megvalósítandónak gondolta. Bernstein látta, hogy a javak termelésének bővülésével a tőkések saját jól felfogott érdekükben a profit egy részét átengedik a munkásoknak, így nőnek a munkabérek, javulnak a munkakörülmények, ezen kívül a modern gépek elterjedésével megnőtt a szakmunka becsülete és értéke is, kialakult egy munkáselit, amely már kispolgári életnívót tudott biztosítani magának. Másrészről, az óriási hagyományokkal rendelkező angol parlament fokozatosan, választójogi törvények útján bevonta a munkásságot a politikai hatalom gyakorlásába, beintegrálta őket a rendszerbe. A szociáldemokrata vezető világosan látta, hogy a parlamenti váltógazdaság, a polgári demokrácia jó kereteket nyújt a munkásság érdekeinek egyre teljesebb körű biztosításához, sőt képviseletéhez is, amennyiben kereteit kitágítják, ezt azonban éppen a rendszerben lévő lehetőségeket kihasználva, békés úton, fegyveres felkelés, forradalom nélkül is el lehet érni, így szükségtelen a diktatúra, s minden más, amit Marx a hatalom átvétele utáni időkre prognosztizált. A kitűzendő céllal, a közösségi, jóléti társadalom létrehozásával Bernstein maga is egyetértett, azonban úgy gondolta, hogy a gazdaság fejlődésével és a választójog kiterjesztésével a kapitalizmus békésen bele fog nőni a szocializmusba. Nézetei váltak a modern szociáldemokrata mozgalom alapfilozófiájává, a marxi radikalizmus alternatívájává.

    A marxizmus eltorzítása, és hivatalos állami ideológiává tétele Vlagyimir Iljics Uljanov (1870-1924) orosz forradalmár, mozgalmi nevén Lenin (Lénai), és követője Sztálin (Acélos) (1879-1953), bolsevik vezetők nevéhez kötődik. Lenin és elvbarátai elviselhetetlennek és elfogadhatatlannak látták a cári Oroszország viszonyait, s nemcsak a nagyüzemi munkásság vonatkozásában.15 Gondolatrendszerükben ötvözték a marxizmus szövegkörnyezetéből és összefüggéseiből kiszakított legradikálisabb nézeteit az orosz anarchista forradalmi hagyománnyal, és kidolgozták a cárizmus megdöntésének, és a hatalomátvétel után felépítendő rendszernek a teóriáját. Marx rendszerét éppen a leglényegesebb pontokon változtatták meg: míg a német filozófus hangsúlyozta, hogy jóléti közösségi társadalmat csak fejlett kapitalista viszonyokból kiindulva lehetne létrehozni, ezt a fundamentális gondolatot leninék a leggyengébb láncszem eltépésének teóriájával helyettesítették, amely szerint forradalomra ott van lehetőség, ahol leginkább felgyülemlett a társadalmi feszültség, s leginkább várható a társadalmi robbanás. Sőt Lev Davidovics Trockij (1879-1940) 1905-ben kifejtett álláspontja szerint, az orosz bolsevik pártnak mindent meg is kell tennie, hogy egy bármely okból kialakult forradalmi helyzetben a feszültséget tovább élezze, hogy a krízist proletárforradalomba vihessék át, ez lett a permanens forradalom elmélete. Mint ismert, 1917-ben az orosz bolsevik párt megszerezte a hatalmat, a későbbiek során végrehajtotta az államosításokat majd a húszas évek végén az erőszakos kolhozosítást is, egy elmaradott, fejletlen, szegény országban azonban a jólét helyett csak a nyomor közösségét tudták bevezetni, s a kommunizmust erőből, átmenet helyett minél hamarabb, a polgári maradványok felszámolása helyett saját tagjaikkal és a társadalommal szemben folytatott diktatúrával, terrorral kívánták bevezetni. Mégis, a huszadik században, az általuk létrehozott létező szocializmus lett az, ami alatt a közgondolkodás a gyakorlatban megvalósult marxizmust érti.

Marx és a marxizmus néhány napjainkban  használt magyarországi középiskolai tankönyvben

Ma Magyarországon a középiskolai történelemtanításban kifejezetten gyakran használt tankönyv Száray Miklósé (Történelem III. a középiskolák 11. évfolyama számára), a több kiadást megért és sok módszertani és szakmai vitát kiváltó kötet, a jelenlegi oktatáspolitikai koncepciónak megfelelően a forrásalapú történelemtanítás elvei mentén készült.16  Aktuális témánkkal a 10. fejezet keretében, „Kísérletek és elméletek a társadalmi ellentétek feloldására” címmel találkozhatunk. (69-74. o.) A szerző igen jó logikai felépítésben először a társadalom átalakulását tekinti át tömören, jól kiemelve, hogy az új körülményekhez való alkalmazkodás egy-két nemzedéknyi időre, főként az ipari nagyvárosban borzalmas életkörülményeket teremtett. A következő kolumnában a helyzet Angliai kezelésével foglakozik, helyesen és arányosan említve a spontán mozgalmakat, majd a választójog követelése érdekében kibontakozó Chartizmust. Ezen bekezdés végén már kitér arra is, hogy Anglia, a világ akkoriban legerősebb gazdasága, képes volt a helyzeten versenyképességét megőrizve változtatni, és fokozatosan bevezette a munkásvédelmi törvényeket, illetve kiterjesztette a választójogot. A következő szakasz az utópista szocialistákkal foglakozik, néhány általános vonást kiemelve a számos elméleti rendszerből (ezeket jól súlypontozza) úgy mint: részvét, szolidaritás a munkásokkal, idealizált társadalomkép megalkotása stb. majd elgondolásaik életképtelenségével zárja a bekezdést. Ezután tér rá – így immáron jól előkészített és felvezetett módon - a marxizmus tárgyalására. Bevezetőjében egyenlőségjelet tesz a kommunizmus és a marxizmus között, ezt mindenképpen árnyalni, pontosítani kellene, hiszen a kommunizmus (a történelem során szintén utópikusnak bizonyuló) elmélete mellett a marxizmus számos más összetevőt is tartalmaz, nem szűkíthető le egy idealizált rendszer létrehozására irányuló ideológiára. A szerző a marxista tanok közül a kizsákmányolásmentes társadalom, a burzsoáproletár szembenállás, az osztályharcelmélet, a proletárdiktatúra és a magántulajdon megszüntetése hívószavakat súlypontozza és emeli ki, ezeket tartja a legfontosabbnak, a tanulók számára a rendszer lényegének megértését leginkább elősegítendőnek. A rövid záró szakaszban kitér az életkörülmények javulására, azokra a változásokra, amelyek már önmagukban jelentős részben érvénytelenné tették a marxi elgondolásokat.

    Az elméleti bevezetőt követi a mai történelemtanítási koncepció lényegét kitevő forrás, és – tegyük hozzá bőséges és jól válogatott - képanyag. A társadalom átalakulását szemléltető ábrán mutatja be, korabeli képpel igyekszik a gyermekmunkát érzékeltetni, és festményt közöl a kor egyik legnagyobb chartista felvonulásról 1834-ből. A források közül olvashatunk a gépromboló mozgalomról a Lordok házának 1812-es jelentése alapján, illetve képviselői felszólalást az 1832-es választójogi törvény vitájához. A chartisták hat pontjának közzététele nagyon okos választás, úgyszintén az idézetek a gyári törvényekből. Az utópista szocialistáknál Owen, Fourier, és Saint-Simon műveiből tanulmányozhatnak a diákok részleteket. Megállapítható, hogy a választott részletek jellemzőek, koherensek az elméleti bevezető anyagával, a hozzájuk adott feladatok pedig adekvátak, megválaszolhatók a forrás és az elméleti bevezető segítségével, segítik az önálló következtetések levonását, a kompetenciafejlesztést.

    Magánál a marxizmusnál először Az Igazak Szövetségéhez intézett, Engelsszel közösen írt levélből olvashatunk egy részletet, majd hosszas citációja következik a Kommunista kiáltványnak, a marxizmus leghíresebb - hírhedtebb dokumentumának. A marxi és a hegeli történelemfelfogás táblázatos összevetése az oldal alján (73) leegyszerűsítő és érdekes szellemi játék, de kellően kreatív tanulók estén célravezető lehet. Kitűnő a „Nézőpontok” „rovatban” (74. o. tetején) közölt keretes összegzés, amely részismétlés jelleggel rendszerezi és összegzi az eddig feldolgozottakat, miközben releváns új megállapításokat is tesz. Az oldalon találunk még forrásrészletet A szent családból, A kommunizmus alapelveiből, és egy korabeli határozott kritikát a kommunizmusról, Eötvös József tollából, valamint egy fotót Marxról és a Kommunista kiáltvány eredeti kiadásáról. Összességében azt mondhatjuk, hogy a tankönyv ezt a rendkívül nehezen megfogható és feldolgozható, elméleti jellegű témát a lehető legközelebb hozza a diákokhoz és lehetővé teszi  annak színvonalas szakmai feldolgozását. A tananyag mentes a címkézéstől és a politikai indulattól (ami pl. az Oroszországgal foglalkozó fejezetekről nem mondható el), tárgyszerű, tényekkel alátámasztott és szakmailag logikus mind az anyag felépítése, mind pedig a hozzá bőségesen válogatott forrásanyag.

    Kiegészítő javaslatot fentieken kívül annyiban tehetünk, hogy érdemes lenne rövid utalást tenni a marxizmus komplexitásra való törekvéséről (dialektikus és történelmi materializmus), legalább egy mondatot anyagelvű filozófiájáról, illetve külön tanári magyarázat szükségeltetne értékelésének mai problémáiról. Az egyébként bőséges és – tegyük hozzá – kitűnő koncepcióval válogatott forrásanyagot talán egy helyen lenne érdemes kiegészíteni, Marx leghíresebb és legidőtállóbb művéből, A tőkéből nem szerepel semmi a kompilációban, talán egy rövid jellemző részt, pl. az ipari tőke keletkezésének elméleti levezetéséből egy részletet érdemes lenne ide illeszteni, és ezáltal a közgazdász gondolkodó, a kapitalizmuselemző képét is sikerülne felépíteni.

    Végül kizárólag a szakmai érdekesség kedvéért áttanulmányoztunk egy másik széles körben használt középiskolai tankönyvet, az eredetileg a közgazdasági alternatív gimnáziumok, illetve a 6 osztályos iskolák számára íródott Herber-Martos-Moss-Tisza féle Történelem 5 című kötet témánkra vonatkozó részeit.  (62-86.o.)17 Ebben a még klasszikus, nem forrásalapú, hanem szerzői témakifejtésre épülő könyvben egészen más szerkezeti felépítésű és súlypontozású rendszerben szerepel témánk anyaga, s jelen írás szerzője, mint maga is tankönyvíró, csak elismeréssel adózhat kollégái nagyszerű teljesítményének. A terjedelmében is jóval nagyobb anyagrész az ipari forradalom folyamatából bontja ki a jelenséget, közel 10 oldalban alaposan és igényesen végigelemezve a folyamatot. Majd egészen zseniális módon- a kettős forradalom, a francia társadalmi, és az angol ipari, gazdasági hatásából vezeti le  a kor szellemi irányzatait, a konzervativizmust, a liberalizmust és a nacionalizmust sőt – ebben az esetben talán egyedüliként vitatható módon – itt helyezi el a romantikát is hasonló terjedelemben és feldolgozásmódban. Ezután fejti ki a klasszikus közgazdaságtan elméletét, és ezt követően helyezi el a szocializmusról szóló részfejezetet, és ebbe ágyazza bele a marxizmust az utópista szocialista gondolkodók igen átgondolt és pontos elemzése után. Itt mindent megtalálunk, amit a másik könyvből hiányoltunk: a rendszer forrásait, a filozófiai rendszer jellegét, a közgazdasági elméleteket (profitértéktöbblet) és természetesen a forradalomelméletet is, valamint a megvalósítani kívánt kommunizmus modellt. A különbségek nyilván a 6 kötetben történő megjelenésből és az ebből következő nagyobb terjedelemből, a klasszikus (esszé jellegű) tankönyvi formából is fakadnak, azonban a kötet szerkesztése, az anyag súlypontozása, tárgyalása és feldolgozásmódja a szakma által elismerten a magyar rendszerváltás utáni tankönyvírás csúcsteljesítményei közé emelik, amit saját témánk feldolgozása is bizonyít. A kollégáknak azt javasoljuk, hogy bár a forrásalapú történelemtanításnak a Száray féle tankönyv felel meg,  háttérirodalomnak, tanári segédkönyvnek mindenképpen érdemes a „négyszerzős" kötetet is használniuk, amely nagyban elősegíti a Száray könyvben leírtak értelmezését, rendszerezését, kiegészítését.

Ajánlott irodalom:
Franz Mehring: Karl Marx. Életrajz. Kossuth, Bp. 1982.
Manfred Kliem (szerk.): Marx élete dokumentumokban. Kossuth, Bp. 1978.
Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában. Magyar Helikon, Bp. 1980.

1) Engels számos munkája a Szovjetunióban indexen volt, mert az abban foglaltak élesen ellentmondtak volna a létező szocializmus sztálini gyakorlatának.
2) A Tőke, Marx egyik legfontosabb és legtöbbet hivatkozott munkája, amely színvonalas közgazdasági analízisét nyújtja a19. századi kapitalizmusnak, 4 kötetből áll, ebből napjainkig három jelent meg. Marx kézírását csak En-gels tudta a kortársak közül olvasni, s halála után senki sem akadt, aki a negyedik kötetet kisilabizálta volna és kiadta volna, igaz, erre napjainkban nincs is igény.
3) Sokan Hitler előfutárnak tartják, bár természetesen fogalma sem lehetett arról, hogy több mint száz évvel később teljesen más történelmi szituációban a náci vezérnek megtetszett a társadalom hasznos és élősködő kategóriákra történő tagolása, ő utóbbiakat a zsidókban találta meg és használta fel a gondolatot ellenük. Míg a munkásság és a tulajdonosok egy kategóriában kezelése tekintet nélkül a köztük lévő ellentétre, az olasz Mussolini korporációs társadalom modelljében köszön vissza.
4) Pierre Joseph Proudhon (1809-1865) a kistulajdonosok szószólója volt, szükségesnek tartotta, hogy a vállalko-zók és a családok saját vagyonnal rendelkezzenek, a magántulajdont azonban lopásnak tartotta. Véleménye sze-rint a kistulajdonosoknak kell szövetségbe (szövetkezetekbe) tömörülniük, hogy így fogjanak össze a terjeszkedő nagyvállalatokkal, a kor szerveződő monopoltársaságaival szemben. Nézetei főként az erős kispolgársággal ren-delkező Franciaországban váltak népszerűvé.
5) Mihail Alexandrovics Bakunyin (1814-1876) az orosz és az innen elterjedő európai anarchizmus vezére a társa-dalom ellenségének tekintette az államot, amely szerinte semmi másra nem jó, minthogy adókkal és erőszakkal kizsigerelje az embereket. Szerinte az orosz hagyományokban gyökeredző faluközösségi (obscsina) modellt kell állami szintre emelni, amelynek lényege a demokratikus centralizmus, a közösségi elv, és az erkölcsi parancs, ami az állam jogrendszerét váltaná fel. Az I. Internacionáléban történő működése során éles vitába keveredett Marxxal, ki is vált a Nemzetközi Munkásszövetségből, és saját szervezete hozott létre, az Alianzot.
6) ami az állam jogrendszerét váltaná fel. Az I. Internacionáléban történő működése során éles vitába keveredett Marxxal, ki is vált a Nemzetközi Munkásszövetségből, és saját szervezete hozott létre, az Alianzot.
7) Marx nem vitatta, hogy az emberek rendelkeznek hittel azonban úgy gondolta, hogy annak, mint szellemi – tu-dati jelenségnek nem valami transzcendens létezés irányában kell megnyilvánulnia, hanem valamely bizonyítot-tan létező materiális dolog felé kell irányulnia, pl. hinni kell önmagunkban, erőnkben, alkotóképességünkben, tehetségünkben, stb.
8) Persze ehhez hozzá kell tennünk, hogy a katolikus anyaszentegyház létezését fölöslegesnek tartó, „az ember csak kizárólag a hit által üdvözülhet”, Isten és ember között nincs más kapocs, mint hit” elveit valló evangéliku-sok rövid idő után maguk is egyházzá szerveződtek.
9) Az elnevezés használatánál Marx elmélyült történelmi ismeretek hiányában, és a rendszer megalkotása érdeké-ben nem volt tekintettel arra, hogy a rabszolgaság csak a görög civilizáció egy bizonyos időszakában volt jellem-ző, a klasszikus korban az iparban (ergasztérionok) illetve a római kor egyes időszakaiban, a köztársaság virág-zása és válsága idején, a latifundiumok révén. Más ókori civilizációk életében, illetve a görög és római történe-lem más szakaszaiban egyáltalán nem, vagy csak patriarchális szinten találunk rabszolgaságot.
10) Meg kell jegyezni, hogy Engels viszont árnyaltabban képzelte a történelmet mozgató erőket, figyelembe vette a szubjektív elemeket is, az ő olvasatában a történelem „az emberi akaratok eredője.” Persze abban, hogy az em-beri akaratot mi determinálja, már lényegében egyetértett Marxxal.
11) Ma már nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy belássuk, hogy az áru piaci értékét milyen sok tényező be-folyásolja, (pl. kereslet-kínálat) azonkívül a tőkés fekteteti be a pénzét, kockáztatja vagyonát, vásárolja meg a nyersanyagot, szervezi meg a termelést, készíti el az üzleti tervet, stb. tehát nyilvánvaló, hogy egy kockázatos piaci folyamat (tönkre is lehet menni!) nyereségét nem juttatja vissza munkabér fejében teljes körűen, de kétség-telen tény, hogy a korai kapitalizmus béraránytalanságai égbekiáltóak voltak.
12) Orosz polgári szerzők, pl. Sz. J. Vitte, amikor arra gondoltak, hogy a társadalom, illetve annak meghatározott csoportjai fellázadnak a hatalom ellen, következetesen polgárháborúról beszéltek és írtak.
13) Hasonlóképpen gondolta ezt Bakunyin az orosz parasztság esetében, amellyel a forradalmi hatalomátvételt kí-vánta megvalósítani, de ő maga is világosan látta, hogy az nincs felkészülve a neki szánt történelmi szerepre, ezért népközéjárással, felvilágosítással próbálták az orosz parasztságot a narodnyik mozgalom keretében „törté-nelmi küldetésére” rádöbbenteni.
14) Oroszországban a 20. század elején a rendőrség óriási erőfeszítéseket tett, hogy megakadályozza, hogy „a munkásság valamiféle radikális nyugati ideológia hatása alá kerüljön”, s ezen elsősorban a marxizmust értették.
15) Ebben önmagában igazuk volt, az 1890 – es évek orosz pénzügyminisztere Sz. J Vitte maga írta emlékirataiban, hogy az orosz nép többsége egész egyszerűen „állati nívón él”.
16) Száray Miklós: Történelem III. Középiskolák, 11. évfolyam. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 2007.
17) Herber Attila-Martos Ida-Moss László-Tisza László: Történelem 5. 1789-1914 ig. Bp. Reáltanoda Alapítvány, 2005.



 


<< vissza