Cikkek, tanulmányok Források Tananyagok, modultervek Tananyagok, modultervek Ajánlók Korábbi számaink tartalma Elérhetőségeink

 

Kislexikon - 2.szám
 
báró
A középkori Magyarországon II. András kora (1205–1235) óta a magyar főméltóságok neve, rendszerint többes számban használjuk: bárók (latin: barones). A vezető egyházi méltóságokkal együtt ők alkották a királyi tanácsot. Eleinte szélesebb értelemben használták a fogalmat, azaz mindenki báró volt, aki az uralkodótól valamilyen tisztséget kapott. Nagy Lajos korától (1342–1382) azonban már csak a legelőkelőbbeket sorolták ide (kb. 15-t), akik megtartották bárói elnevezésüket azt követően is, amikor már nem viseltek tisztséget. (Font Márta)
 
céh:

A 11. század végétől Nyugat-Európa fejlettebb részein az azonos foglalkozást űző iparosok önigazgató közösségeket hoztak létre, egy-egy szentet választva ki a létrejövő közösség patrónusaként. A patrónus szentet az életéről szóló leírás valamely eleme, illetve a szent attribútuma alapján választották ki (pl. a bognárok, azaz a kerékgyártók Alexandriai Szent Katalint, akit a legendája szerint kerekekre szerelt késekkel akartak megkínozni), s a szent ünnepnapját közös étkezéssel ülték meg a céh tagjai. Fontos hangsúlyozni tehát, hogy a céhek vallási indíttatású szerveződésekként jöttek létre, de vallási vonatkozásai mellett a céh fontos szociális funkciókkal és gazdasági szabályozó szereppel is bírt. Az előbbi körbe tartozott az elhunyt céhtag eltemetése és a családjáról való gondoskodás, míg az utóbbiba a termelési folyamat valamint az árak és a bérek szabályozása. Megszabták a felhasználható munkaeszközök és a mester által foglalkoztatottak (inasok, legények) számát, a munkaidő hosszát, a foglalkoztatottak bérét és a termék eladási árát, továbbá tiltották a reklámot, valamint a másik mester portékáinak ócsárlását. A céhen kívülieket, azaz a kontárokat pedig eltiltották az adott tevékenység gyakorlásától. Mindezeket az előírásokat a céh szabályzata rögzítette. A szabályzat azonban nemcsak a kontárok versenyének, hanem a céhtagok közti versenynek a kiküszöbölését is szolgálta. A céh teljes jogú tagjai csak a mesterek voltak és ők maguk közül maguk választották meg tisztségviselőiket. A céhek vezetői idővel a város irányító testületébe, a városi tanácsba is bekerültek, tehát a helyi politika alakításában is részt vehettek. Végül pedig a város védelmében, őrzésében is feladatot kaptak az egyes céhek. (Sashalmi Endre)

 

Eretnekség
(lat. haeresis, gör. haireszisz, a ’válogatás, elkülönülés’ szóból) Tévtanítás, amely az egyház által vallott hitigazságot (dogma) tagad, vagy az egyház által elítélt tanítást hirdet, esetleg szubjektív szempontok szerint az egyház hitének egyes elemeit elfogadja, míg másokat elvet. Azt az esetet, amikor egy katolikus tudatosan és kényszertől mentesen teszi ezt, formális eretnekségnek nevezzük. Amennyiben valaki nincs tudatában meggyőződése helytelen voltának, és jóhiszeműen vallja azt, materiális eretnekségről beszélünk.
Az eretneket meg kell különböztetni az aposztatától (= hitehagyó). Utóbbi nemcsak az egyház tanításának egy részét nem fogadja el, hanem a keresztény hit egészétől teljesen elszakad, szemben az eretnekkel, aki ugyan az egyház által tévesnek ítélt tanítást vall, ennek ellenére azonban nem kíván szakítani az egyházzal.
Az egyház minden korban alapvető feladataként tartja számon az apostoli hagyományból eredő igaz tanítás sértetlen továbbadását, ennek érdekében azonban reagálnia kell az ettől a hagyománytól eltérő, azt helytelenül értelmező, azzal szembehelyezkedő felfogásokra. A téves tanításokkal szembeni fellépés tehát az egyik legfontosabb kötelesség az egyház felfogása szerint.
A kereszténységben a legkorábbi időktől megfigyelhető az egyház reprezentatív része és egyes kisebb csoportok közötti tanbeli polémia. Az eretnekség már ekkor is súlyos vétségnek számított az egyház egysége ellen, ezért kiközösítéssel (excommunicatio) büntették, az eretnek pedig csak az igaz hit megvallása és vezeklés után térhetett vissza az egyház közösségébe. Az eretnekekkel folytatott teológiai viták során nyert egyre konkrétabb megfogalmazást az egyház többsége által elfogadott hittartalom is. A 4. századtól, a kereszténység és a Római Birodalom összefonódásától kezdve, az eretnekek ellen egyre inkább államhatalmi eszközöket is bevetettek. Ennek intézményesült formája lett a középkorban az inkvizíció. A latin egyházban a 12. században jelentek meg a késő-ókor óta először jelentősebb eretnekmozgalmak, amelyek legtöbb esetben nem az egyházzal akartak szembeszállni, hanem az egyház jó szándékú megreformálását tűzték ki célul, és ennek során estek hitbeli tévedésbe, vagy kerültek szembe az egyház tekintélyével. A legjelentősebb eretnekmozgalmak ebben a korban a katarok (albigensek), a valdensek, a beginák és a begárdok csoportosulásai, amelyek saját, az egyház tanításától különböző mértékben eltérő teológiai koncepciójukat egyes éppen aktuális szociális törekvésekkel kapcsolták össze, széles tömegeket nyerve meg ez által.
A késő középkori huszitizmus, vagy a reformáció során létrejött új felekezetek teológiai, politikai és történeti szempontból már nem nevezhetőek a szó szoros értelmében eretnekmozgalmaknak, ugyanígy napjaink katolikus felfogása sem eretnekként, hanem „különvált testvérekként” tekint a más felekezetű keresztényekre. A hatályos katolikus egyházjogban az eretnekség változatlanul önmagától beálló kiközösítéssel járó, súlyos bűncselekmény, hatálya azonban csak katolikusokra vonatkozik. Katolikus értelemben tehát az eretnekség fogalma ma már kizárólag csak a tévtanítást valló katolikusokra alkalmazható. (Aradi László)
 
familiaritás
A familiaritás a familia szóból származik, amelynek eredeti jelentése ’család, háznép, szolgálónép’. A familiaritás 13. század során a magyarországi birtokos eliten belül kialakult sajátos magánjogi viszonyrendszer, amely a középkor végéig megmaradt. Alapját a 13. században létrejött birtokrendszer jelentette, amely jelentős vagyoni különbségeket eredményezett. A kis- és középbirtokos réteg a kiváltságait meg tudta őrizni (ld. az 1222. évi Aranybullát és megújításait), de a nagybirtokosoktól való függetlenségét nem. Kezdetben a legkisebb földtulajdonnal rendelkezők védelmet keresve, önként léptek be egy-egy nagyobb úr familiájába, ahol elsősorban katonai, kisebb mértékben birtokigazgatási feladatokat láttak el. A familia tagjai szolgálatuk fejében juttatásban (pénz, fegyver, ruházat) részesültek. A szolgálatról és a juttatásról kezdetben szóban, később írásban is megállapodtak. Familiája növekedésével a nagybirtokos képessé vált arra, hogy szolgálatába kényszerítsen tehetősebb birtokosokat is, ezt nevezzük hatalmaskodásnak. Miután a familia tagjai – szolgálatuktól függetlenül – megőrizték birtokos mivoltukat, ugyanolyan nemesi jogokkal rendelkeztek, mint a familia ura. Ezért a rendszer labilis volt, könnyen változó és nem utolsó sorban a nemesség soraiban tartott olyan birtokosokat, akik jövedelmi szintje nem haladta meg a tehetősebb jobbágyokét. (Font Márta)
 
hospes
Eredeti jelentése ’vendég’. Kezdetben mindenki beletartozott, aki külföldről érkezve Magyarországon letelepedett (egyháziak, lovagok, kézművesek, parasztok). A 12. században az újlatin és német nyelvű kézműves – paraszti csoportra szűkült. A kézműves – kereskedő csoport a városi jog kialakulásában játszott szerepet, a paraszti népességen belüli hospes szabadság az egységes jobbágyszabadságba olvadt be. Ebben az értelemben – a 13. század során – hospesnek tekintették országon belül az egyik országrészből a másikba költözőket is. (Font Márta)
 
hűbérbirtok:
Nyugat-Európában a vazallusok számára meghatározott szolgálatok fejében adományozott földbirtok, amelynek birtokjogába a hűbéri viszony létrejötte után iktatta be (invesztitúra) a vazallust hűbérura, valamely tárgy (egyszerű lovagi hűbér esetében általában egy rög föld vagy szalmacsomó, jelentősebb hűbér, pl. grófság esetében zászló, hercegség esetében kard) átadásával. A 10. század előtt a beneficium elnevezés volt általánosan elterjedt, majd a 11. században kiszorította ezt a feudum/feodum, melyből a feudalizmus kifejezés is ered. A hűbérbirtokot a 8. századtól adományozták a vazallusok számára, akkor még elsősorban katonai szolgálat fejében. Mivel a birtok a hűbérúré maradt, így az a vazallus halálával visszaszállt az adományozóra: ahhoz, hogy a vazallus utódja örökölhesse, az utódnak meg kellett újítania a vazallusi viszonyt a hűbérúrral. A hűbéri viszony a hűbérúr és a vazallus közt ugyanis nem öröklődött, és kölcsönösségen valamint önkéntes hűségen alapult. A 9. század utolsó harmadától már elismerték, hogy a beneficium örökölhető, ha van fiú utód. A 10. században így nem volt különbség beneficium és feudum közt, csak a megnevezésben: jogi szempontból ugyanis egymás szinonimái voltak, de népnyelvi megnevezésként az utóbbi vált általánossá. Idővel az örökölhetőség kiterjedt a kiskorú fiú utódra, illetve leányágra is. Általános gyakorlat szerint az elsőszülött fiú illetve lány örökölhette (primogenitúra) a hűbérbirtokot, bár nők nem válhattak hűbéressé – helyettük a hűbéri viszonyt és a szolgálatot valamely férfirokonnak kellett vállalnia.

Általában évi 40 nap katonai szolgálatot kellett teljesíteni a hűbérbirtokért (az országon belül) valamint 4 jól meghatározott esetben (pl. ha a hűbérúr legidősebb lánya férjhez ment) anyagi segítségnyújtást adni. Magyarországon sem hűbéri viszony sem hűbérbirtok nem létezett, és nem tekinthető hűbérbirtoknak az orosz pomescsikoknak, vagy a szpáhiknak adományozott birtok sem, mivel ők nem voltak vazallusok! (Sashalmi Endre)

 

 
jobbágy
A magyar ’jó~jobb’ szóból származik (ld. latinosított iobagio), eredetileg valamely társadalmi csoport ’javát’, előkelőit, vezetőit jelentette. Ez a jelentés a 14. századra elkopott. Szűkebb értelemben a 13. század közepétől használták a szabad állapotú, földesúri joghatóság alatt élő paraszti népesség jelölésére, ebben a jelentésében állandósult. A jobbágy teljes mértékben a földesura alá tartozott, aki ítélkezett is felette. A jobbágy a földesura földjéből kapott részen (telek) önállóan gazdálkodott, ennek fejében szolgáltatásokkal tartozott. A telket utódaira örökíthette. A telken kívül lehetett saját szerzeményű gazdasága is (pl. szőlő), bár ez sem számított tulajdonnak, gyakorlatilag szabadon rendelkezhetett vele, ellentétben a telekkel.. A jobbágy szabadsága a szabad költözésben nyilvánult meg. (Font Márta)
 
kamara
Eredetileg a királyi magánlakrészt és a király magánkincstárát jelentette, a 13. századtól pedig a királyi pénzjövedelmek összefoglaló neve. Az elnevezés eredete kifejezi azt, hogy a jövedelmek felett egyedül a király, illetve a királyi család rendelkezett. Az Esztergomban működő központi kamara mellett a 13. században már tudunk a szerémi és a szlavóniai kamarákról. Az Anjou-kortól kezdve az ország kamarai területekre volt osztva, az egyes kamarák a pénzverésről és az új pénz bevezetéséről gondoskodtak (ld. kamara haszna, urbura), később a harmincadvámból eredő bevételeket is kezelték. A kamarák élén nem előkelők, hanem kamaraispánok („vállalkozók”) álltak, akik bérleti szerződés szerint működtek. A kamaraispánok a tárnokmester joghatósága alá tartoztak, a kamara népei felett a 14. századtól a kincstartó ítélkezett. Mind a tárnokmester, mind a kincstartó a bárók közül került ki, de a pénzügyek irányításában egyiknek sem volt szerepe. (Font Márta)
 
kancellária
Az írásbeli ügyek intézésére szervezett hivatal állandó személyzettel és élére kinevezett vezetővel. Magyarországon a királyi kancelláriát III. Béla (1172–1196) hozta létre 1181 táján. Az első kancellár a budai prépost volt, a későbbiekben ezt a funkciót az esztergomi érsek töltötte be. A tényleges irányítás ekkor az alkancellár kezébe került, aki rendszerint a fehérvári prépost volt. A 14. században szerveződött meg a titkos (vagy kis-) kancellária és a nagykancellária. Az írásbeli ügyintézés térnyerésével az országos hivatalt viselő főméltóságok is rendelkeztek kancelláriával. A kancellária személyzete jegyzőkből (notarius) és írnokokból (scriptor) állt. A jegyzők vezetője a protonotarius volt, aki szerepet kapott az igazságszolgáltatásban is, emiatt kapta az ítélőmester elnevezést. (Font Márta)
 
nádor
Eredeti formában: nádorispán. A legmagasabb udvari, majd országos méltóság. A királyi udvarhoz és a király személyéhez kötődő tisztséget Szent István király (997–1038) hozta létre frank–bajor mintára. Feladata kezdetben gazdasági volt, és a királyi udvar életének irányítását jelentette. Ebben a minőségében a nádor a 11. század végére a királyi udvar népei felett ítélkezési joggal rendelkezett. A 12. század elején kezdődött az országos hatáskörű ítélkezési joga. Az 1222. évi Aranybulla már a legfontosabb országos méltóságnak mutatja, aki a fehérvári törvénynapon a királyt helyettesíthette. A nádor igazságszolgáltató tevékenysége a 14. század közepéig vidéken, különböző helyszíneken zajlott (nádori közgyűlések), majd Nagy Lajos 1370-beli igazságszolgáltatási reformja nyomán az ország központjába, kötött helyszínre került. A nádori tisztség a 15. századtól rendi méltósággá vált, Hunyadi kormányzósága alatt a rendi országgyűlésen választották, de Mátyás király újra maga döntött a nádor személyéről. A nádor jogállását az ún. nádori cikkekben Mátyás szabályozta (1485): eszerint nádor hívja össze a királyválasztó országgyűlést, övé az első szavazat, ő a kiskorú király gyámja és az ország főkapitánya. Speciális hatáskörként a nádor a kunok bírája és Pest megye örökös főispánja is. (Font Márta)
 
nemes
A nemesség általános értelemben a világi társadalom legfelső rétege. A szó magyar jelentése a ’nemzetség’ ~ ’nem’ szóból ered, tehát alapjelentése ’előkelő származású’. A ’nemes’ (latin: nobilis) fogalom használata a 13. századtól adatolható, a királyi serviensek megjelöléseként. Ekkor olyan szabad állapotú, saját földbirtokkal rendelkező személyeket értettek alatta, akiknek egyedüli kötelezettsége a hadakozás volt. A nemes mentesült minden adófizetés alól, csak a király ítélkezhetett felette, saját maga pedig joghatóságot gyakorolt a birtokán élő népek felett. A nemesi rend egységét az 1351. évi törvény rögzítette, amelynek ekkor inkább ’birtokkal rendelkező’ jelentése volt a ’nemtelen’ (ignobilis) paraszti népességgel szemben. A nemesség fő- és köznemességre tagolódása a 15. század folyamán, a rendiség kialakulásával párhuzamosan történt, a jogi elhatárolódás a 16. század végére következett be.
A 15. század végéig a nemesség soraiba alapvetően születés vagy birtokadományozás révén lehetett bekerülni, kivétel számba ment a lányok fiúsítása, örökbefogadás vagy házasságon kívül született gyermekek törvényesítése útján szerzett nemesség. Mindegyik eset alapfeltétele volt a nemesi birtok megléte. 1500 után jelent meg a pusztán címeres levéllel (birtokadományozás nélküli) rendelkező birtoktalan nemes kategóriája. Õket katonáskodási kötelezettségük nyomán armális nemeseknek nevezték. Angliában a nemességhez való tartozásnak a középkor végén nem volt kritériuma a születés: ahhoz, hogy valaki a gentry tagja legyen,elegendő volt a földből származó meghatározott nagyságú évi jövedelem és a megfelelő életvitel.
A nemesi jogok összefoglalását Magyarországon Werbőczy Hármaskönyve tartalmazza (ezek az ún „sarkalatos jogok), amely szerint a nemesek csak törvényes ítélettel tartóztathatók le, kizárólag a király hatalma alatt állnak, mentesek az adófizetés alól, és rendelkeznek az ellenállás jogával. (Font Márta)
 
ortodox egyház:
Az ortodox szó jelentése: igazhitű. A magyarban másként görög-keleti egyháznak is hívják.
A keresztény egyházban már a Nyugat-Római Birodalom bukása előtt is léteztek nyelvi-kulturális különbségek (a 3. század folyamán a nyugati területeken a latin lett az egyház nyelve a görög helyett), melyek a nagy politikai keret megszűnése után tovább erősödtek. A Kelet-Római Birodalom területe és a nyugati területek mindinkább eltávolodtak egymástól, nemcsak nyelvi-kulturális szempontból, hanem dogmatikai téren is (nyugaton pl. kialakult az a nézet, hogy a Szentlélek „az Atyától és a fiútól” származik, nemcsak az Atyától, s ez a legfontosabb dogmatikai eltérés lett a két egyház közt), továbbá ellentét volt az egyház irányításának és az egyházi joghatóságnak a kérdésében is. Röviden szólva: a keleti területek nem fogadták el a pápa primátusát, azaz a pápa teljhatalmát az egyházban, amit a pápaság elvben már a Nyugat-Római Birodalom bukása előtt megfogalmazott. Keleten a császárnak ugyanakkor kezdettől nagy befolyása volt az egyházra, ő hívta össze a zsinatokat, szentesítette és kihirdette a határozatait, mint a birodalom törvényeit, az ő szava érvényesült a konstantinápolyi pátriárka kiválasztásában, de elvben a dogmák kérdésébe nem szólhatott bele. Ezt a viszonyt tévesen caesaropapizmusnak nevezik, arra utalva, hogy a császár egyben olyan jogokkal is bírt, mint amilyeneket jóval később a pápa gyakorolt a nyugati egyházban (pl. zsinatok összehívása). Amikor a Kelet-Római Birodalmon kívüli szláv népek egy része felvette a keleti kereszténységet, akkor a birodalom nem ragaszkodott a göröghöz, mint a liturgia és az egyházi igazgatás nyelvéhez, így ott a (cirillbetűs) ún. egyházi szláv nyelv lett általános. Nyugaton viszont a latin vált az újonnan kereszténnyé területeken az egyház nyelvévé.
A nyugati és a keleti egyház közti különbségek 1054-ben oda vezettek, hogy a pápa követe és a konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen ünnepélyes egyházi átokkal sújtották egymást, s ezeket csak 1965-ben vonták vissza a felek. Mindazonáltal a szakadást Konstantinápolynak a keresztesek általi 1204-es elfoglalása tette csak véglegessé. 1054 után a keleti egyház mindinkább az ortodox, míg a nyugati a katolikus (egyetemes) jelzőt kezdte használni magára. (Sashalmi Endre)

 

 
regale jövedelmek
A ’regale’ a ius regale (=királyi jog) kifejezésből rövidült, mindazon kincstári jövedelmeknek a gyűjtőneve, amelyeket a királyi felségjogból eredeztettek; szemben a királyi uradalmakból (dominium) származó ún. domaniális jövedelmekkel. A regalékhoz soroljuk a pénzverésből (ld. kamara haszna), a bányabérből (urbura), a só- és vámbevételekből származó jövedelmeket. (Font Márta)
 
Szent Korona
A magyar királyi korona elnevezése. A királyi koronának két része van: az ún. corona graeca és a corona latina. Mindkét koronarész eredete, csakúgy mint összedolgozásuk ideje bizonytalan. Emiatt sokféle vélekedés olvasható mind a korona elemeinek koráról, korábbi funkciójukról, összeállításuk idejéről. A Hartvik legenda nyomán Szent István király koronájának tartották, és a 13. századtól a ’szent’ jelző is szerepelt mellette. Ezzel függhet össze az is, hogy a koronázást csak akkor tartották törvényesnek, ha a Szent Koronát helyezték az uralkodó fejére, de emellett a ceremóniának Székesfehérváron kellett megtörténnie, amelyet az esztergomi érsek celebrált (ld. Károly Róbert háromszori megkoronázását). A 14. század végére megfogalmazódott az a felfogás is, amely a Szent Koronát a magyar államiság megtestesítőjének látta, ez az ún. szentkorona-eszme. A szentkorona fogalmába beleértették az államhatalmat, az államhatalom gyakorlóit és azt a területet is, amelyre az állam hatalma kiterjedt. Werbőczy megfogalmazásában a király és a rendek egyaránt a szentkorona tagjai. A rendek a szentkorona joghatóságára hivatkozva gyakorolták királyválasztó jogukat.
A szentkorona fogalom a későbbiekben számos módosuláson ment keresztül. (Font Márta)
 
várjobbágy
A várjobbágyok a királyi várszervezet népeinek legkedvezőbb helyzetben lévő tagjai voltak. A királytól függtek, hadakozásra és az ispán mellett annak igazgatási feladataiban segédkezésre voltak kötelezettek. Ennek fejében részesedtek a vár birtokaiból és a várnépek adójából; de szabadságuk csak a vármegye kötelékében volt értelmezhető. A várhoz kötöttségük miatt kedvezőtlenül érintette őket a várföldek eladományozása a 13. század folyamán. Jelentős részük földesúri függésbe került, illetve a 14. század során még királyi hatalom alatt maradt. Kis részben, akik saját tulajdonú birtokra tettek szert, fel tudtak zárkózni a köznemesség soraiba. (Font Márta)
 
várnép
A királyi várszervezet eltartására rendelt szolga jogállású népesség. Tizedekbe, századokba szervezve éltek, elöljáróik a várjobbágyok közül kerültek ki. Alapvetően kézműves- és agrárszolgáltatásokra kötelezték őket, egy részük alkalmanként katonáskodni is tartozott. A királyi várszervezet felbomlásával magánföldesúri függésbe kerültek. (Font Márta)

 


<< vissza