Cikkek, tanulmányok Források Tananyagok, modultervek Tananyagok, modultervek Ajánlók Korábbi számaink tartalma Elérhetőségeink

nyomtatás

 

 
Mohácsi vész - források
 
Egy cseh úr levele a Santa Clara kolostor főnöknőjéhez, 1526. november
 
Jézus Krisztus. Tiszteletreméltó, kegyes, anyám! Habár már korábban is sokat írtam tisztelendő anyámnak arról, amit akkoriban hallottam, hogy az isteni gondviselés rendeléséből kegyelmes urunk, Magyarország és Csehország királya keresztény seregével nemrég csatát vívott a hitetlen törökökkel, most új és részletesebb dolgok jutottak tudomásomra, valóban hiteles személyektől, akik maguk is részt vettek a csatában, és Isten kegyelméből és segítségével, valamint saját fáradozásuknak és munkájuknak köszönhetően kikeveredtek ama csatából stb. De ahogy tisztelendő anyám is azt írta nekem, a hírek ide-oda szállnak, az egyik ember ezt mondja, a másik azt: ugyanez történt nálunk is. Addig nem is akartam elhinni ezeket a dolgokat, míg végül szavahihető személyek, akik valóban jelen voltak, alaposan fel nem világosítottak, különösen pedig arról, hogyan és miként veszett oda legkegyelmesebb és legkeresztényibb urunk. Isten legyen irgalmas szegény lelkének, adjon neki és a többieknek is örök nyugodalmat, és isteni ez biztos nem látvány, inkább: mennyei látásának örök boldogságát, ámen.
Tisztelendő kegyes anyámnak már a múltkor megírtam, hogy a törökök milyen nagy és szörnyű károkat okoztak a magyar keresztényeknek, amiért is legkegyelmesebb király urunk úgy gondolta, hogy ha személyesen száll hadba, akkor többen sereglenek zászlaja alá, és ezért Csehországba is küldött segítségért és felmentő seregért. De mivel senki sem mert hadba vonulni azon okból, hogy nem bíztak a magyarokban, ezért kegyelmes király urunk még egyszer írt, különösen a Schlick uraságoknak, és másoknak, akikben igen megbízott. Õfelségének ezen felszólítására és hívására aztán néhány cseh uraság igen jól felfegyverkezve útra kelt, név szerint Albrecht Schlick úr,[1] Johann von Wüzscherett úr,[2] Albin Schlick úr,[3] és Heinrich Kuttnawer úr;[4] valamennyi lovag hatalmas fegyverzettel, csapattal és társzekerekkel kelt útra Ausztriába, Bécs felé. Amikor Bécsbe érkeztek, Õfelsége ismét üzenetet küldött nekik, és azzal a panaszos kéréssel és óhajtással fordult az említett urakhoz, hogy ne tétovázzanak, csatlakozzanak hozzá gyorsan, mert csatát kell vívnia a törökökkel. Amikor az uraknak felolvasták Õfelsége levelét, melyben a keresztényi király kéri őket, hogy jöjjenek Isten és a keresztény hit védelmére, azonnal továbbsiettek Bécsből. Albrecht úr, Johann úr, Albin úr és Heinrich Kutnawer úr egy lengyel kocsira ültek, amelyik olyan gyorsan tud haladni, amennyire csak magyar utakon lehet, és csak néhány puskát vittek magukkal, majd gyorsan a királyhoz siettek, s hatalmas gyalogos csapatukat és fegyvereiket Bécsben hagyták azzal, hogy jöjjenek utánuk. De a sok drága harci ménnel nem [volt] szabad túlságosan sietniük, a társzekerek is súlyosan meg vannak rakva, s azokkal sem lehet olyan gyorsan haladni. Az említett urak tehát már kilenc napja voltak a királynál, mielőtt megérkezett volna a poggyászuk. Azonban Stefan Schlick úr[5] és egy bizonyos von Guttenstein úr[6] már hetekkel korábban megérkezett a királyhoz, és már a sereggel voltak. Mivel a törökök minden nap feltűnően nagy károkat okoztak a gyújtogatással és a gyilkolással, két magyar püspök, aki a király seregében táborozott, azt akarta, hogy Õfelsége tegyen valamit ellenük. A püspökök a király elé járultak, az egyik egy gyermekfejjel, a másik egy gyermek karját hozván, felmutatták és azt mondták: „Tekintsd ezt a kínt és bajt! Tudod és látod, hogy mi és népünk is napról-napra pusztulunk a tűztől és öldökléstől, hát ütközz meg a törökkel, és kergesd el, mert nem tűrhetjük tovább. Ha nem így teszel, kénytelenek leszünk meghódolni előtte.” A jámbor keresztény királyt, mivel könyörületes szívű volt, igen megindította népének nagy romlása, és a püspökök rábeszélésére a jámbor, erényes keresztény király hamarosan készen állt arra, hogy csatába bocsátkozzék Krisztus ellenségeivel. Tanácskozást tartott arról, mi módon menjen végbe a csata Végül hétfőn elhatározták, hogy hadba szállnak két nap múlva, szerdán – ez Keresztelő Szent János fővételének napja volt –, s mindenki a csatára készülődött, amelynek tehát két nap múlva kellett kezdődnie. A négy lovag, Albrecht és Albin Schlick urak, Johann úr és Heinrich Kuttnawer úr, igen nagy gondban voltak, mivel csatába kellett vonulniuk, de se lovuk, se páncéljuk, és semmi egyebük nem volt, ami a viadalhoz szükséges, mert mindent a társzekereken hagytak, és vitézeik sem voltak velük, mivel még azok is úton voltak. Követeket küldtek elébük, és meghagyták nekik, hogy sietve jöjjenek éjjel-nappal, hogy megérkezzenek a csata idejére, de a nemesurak visszaküldték a követet azzal, hogy szekerekkel és harci ménekkel nem tudnak sietni. Így tehát a jámbor urak igen megijedtek, és ismét követet küldtek szolgáik elé. Albrecht úr külön is írt Wolffrode nevű kapitányának, egy becsületes jámbor úrnak, hogy éjjel-nappal igyekezzen hozzá, hogy reggelre ideérjen, és a lovakat és embereket, akik nem tudják követni, hagyja ott. Azt kívánja, hogy legalább az egyik embere mellette legyen, mert reggel kezdődik a csata, és nagyon nyomorultul érzi magát, ha nincs mellette senki, akiben megbízhatna. A jó emberek tehát egész éjszaka, majd egész nap úton voltak, étlen és szomjan vonultak: mindent megtettek ezek a hűséges emberek, hogy uraikhoz érjenek, és el ne mulasszák a csatát. Aznap, amikor végre megérkeztek a táborba, már elkezdődött a csata, és már mindenki felöltötte a fegyverzetét, ugyanígy a törökök is felkészültek. Minden jámbor szívű ember elképzelheti, milyen bátran és merészen szálltak szembe a halállal a keresztény hitért és uraikért; tisztelendő anyám beláthatja, milyen fáradtak, éhesek és szomjasak voltak a lovaglástól, az éjjel-nappal tartó utazástól; tehát fáradtan és majdhogynem erőtlenül értek a csatarend utolsó sorához. Teljesen kétségbeestek uraik miatt, hiszen tudták, hogy semmi sincs náluk, se páncéljuk, se jó lovaik, ezért megkérdezték, merre lehetnek uraik, hogy odamehessenek hozzájuk. Azt felelték nekik, hogy amazok egészen elöl vannak. Így aztán Albrecht kapitány és a többi urak, akik a Schlick uraságokhoz tartoztak, átfurakodtak a tömegen – a magyarok szívesen előreengedték őket –, de mivel nem találták uraikat, s nem tudtak eljutni hozzájuk, azt gondolták, hogy amennyire lehet, előre mennek, mivel szívesen lennének uraiknál. Egészen a negyedik sorig jutottak, de onnan nem tudtak továbbmenni, mert a király a püspökökkel a harmadik sor közepén állt, és ott nem volt szabad átmenniük. De megkérdezték, hol van Albrecht Schlick úr és Albin úr, mondván, hogy legalább tudni szeretnék, jól vannak-e az uraik. De Albrecht úr, Stefan úr és Albin Schlick úr mindhárman a legelső sorban álltak, egymás mellett, erősen felfegyverkezve. Steffan úrnak ugyanis sok szolgája és ruhája volt, és jól fel volt fegyverkezve. Albrecht úrnak és Albin úrnak egyetlen embere sem volt, nem volt se páncéljuk, se lovuk, és azt sem tudták, megjön-e a poggyászuk. De a mindenható Isten könyörületessége és szerencséjük mutatkozott meg abban, hogy nem volt rajtuk páncél, és nem voltak nehéz harci ménjeik sem, különben nem tudtak volna elmenekülni, s nem tudtak volna átkelni a vízen fegyverrel és nehéz vértezetben.
 
De tisztelendő kegyes anyám is beláthatja, hogy milyen óvatlanság volt a fiatal keresztény királyt és a legjobb embereket annyira előre állítani. A cseh urakat a legelső sorba küldték, pedig én jobbnak tartottam volna, ha a németeket és a cseheket főembernek teszik meg, mert ha ők irányították volna a csatát, nem ért volna ilyen véget. Õk bizonyára vagy: minden bizonnyal nem engedték volna Õfelségének, hogy ennyire előre menjen, de hát a magyarok voltak a főemberek; lássa [tisztelendő anyám], milyen bátran áldozta fel életét az ifjú, jámbor király a keresztény hitért. Tehát a törökök megtámadták a királyt, mire királyunk is megtámadta őket, közéjük lövetett, és sok törököt lelőttek, így amazok elmenekültek. A törökök három seregben álltak, mindegyik kimondhatatlanul hatalmas volt. Királyunk az első kettőt megfutamította, s fegyvereseivel utánuk nyomulva nagy károkat okozott bennük, és sok menekülő törököt levágott. De a gaz törökök menekülésükkel maguk után csalták a gyalogság csapatait, és mivel a keresztények hátrahagyták az ágyúikat, a menekülő törökök éppen saját ágyúik elé csalták őket. Itt aztán a törökök először is felsorakoztatták ágyúikat, amelyek olyan irgalmatlanul hatalmasak voltak, hogy a legfőbb ágyújuk legalább 500-600 [fontot[7]] nyomott, számos puskájuk is volt. Ezekkel az ágyúkkal aztán a király seregébe lőttek. Micsoda zűrzavar támadt, itt egy fej repült, ott egy kar, amott egy kettétépett ló! Akkora károkat okoztak, hogy a [keresztényeknek] menekülniük kellett. Egy mélyedésbe értek, ahol jó egy órát maradtak, de a törökök állandóan lőttek, ezért nem tudtak előjönni. Ekkor egy tisztes öregember lépett a királyhoz, és azt mondta: „Legkeresztényibb király, vonulj újra a törökök ellen, úgyis meg kell halnod, ezért cselekedj becsületesen, és ne félj!” Aztán odahívta a többieket, és így szólt hozzájuk: „Keresztény grófok, nemesek, lovagok, lássátok ifjú királyotokat, milyen lovaghoz méltón és bátran viselkedik, lássátok jámbor királyotokat, és tegyetek úgy, mint ő!” Így az ifjú király ismét lándzsát ragadott, ugyanígy a többiek is, és a gaz töröknek rontottak. Ám azok ismét nagy ágyútűzzel fogadták őket, és megint hatalmas károkat okoztak nekik, úgyhogy a királynak és embereinek megint menekülniük kellett. Akkor [Tomori] Pál úr jött oda, de azt mondták neki „Vigyázz magadra, Pál!” Õ volt a gyalogosok vezére, és így szólt a királyhoz: „Nemes és keresztény király, ha most egy magas hegyen állnál, akkor sem tudnál végigtekinteni ellenséged sorain , de légy bátor, és ne félj! Nem azért mondom ezt néked, hogy elkeserítselek, hanem hogy tudósítsalak. Vigyázz magadra! Isten kezében van, ami ezután történik, de te menekülj innen.” Tehát a jámbor király harmadszor is kivonult a törökök ellen, hogy megütközzék velük, de a galád és ravasz törökök ellenálltak, és a gyalogosok felé vonultak, hogy ne találkozzanak a jól páncélozott lovagokkal. Így a törökök a gyalogosokkal ütköztek meg, akinek az élén először is mintegy száz szerzetes harcolt, akik különböző kolostorokból jöttek. Olyan lovagi módra harcoltak, olyan becsületesen védekeztek, hogy a törököknek sok kárt okoztak, sokat megöltek közülük, és saját zászlójuk is volt. De a végén mind meghaltak, mert nem volt rajtuk páncél. Csodát műveltek, és az a nemesúr, aki ezeket a dolgokat elmesélte nekem, azt mondta, élete végéig dicsérettel tekint az egyház embereire, és kalapot emel, ha meglát egy szerzetest. A keresztények és a törökök hevesen csatáztak és pusztították egymást, a jámbor király pedig azt gondolta, hogy a lovagokkal, akiket nagy tömegben hívott maga mellé, segítségére siet a gyalogságnak, és a mezőre rohantak; de aztán látta, hogy kegyetlenül pusztítják a népet, és amit a parancsnok [Tomori Pál] mondott, az mind igaz. Mint amikor egy erős kerítést ledönt az ember, olyan recsegés-ropogás hangzott mindenfelől. Úgy vágták az embereket, mintha nagy ökörcsorda lenne. Egyre csak kiáltozás és jajveszékelés hallatszott, a magyarok szokásuk szerint „Jézus! Jézus!” kiáltással [harcoltak]. Mikor a páncélos lovagok megérkeztek, a törökök még egy pár puskalövést adtak le rájuk: egyenesen a király emberei közé lőttek, amivel nagy károkat okoztak. Akkor a gyalogság hátsó soraiban menekülni kezdtek a magyarok, és a király semmit sem tehetett az ágyúk ellen, nem volt több remény. Akkor a király seregének zászlósa megragadta a lobogót és megfordította. Ez volt a jel mindenkinek a menekülésre. Hatalmas tumultus keletkezett, mert mindenki csak arra gondolt, hogyan jusson ki onnan. Erre a törökök üldözni kezdték őket, és mindenkit levágtak. Egyetlen gyalogos sem menekült meg, senki, akinek nem volt lova. Albrecht úr kapitánya elmondta, hogy soha életében nem látott ekkora nyomorúságot és ilyen sok levágott fejet. Húsz halottból egynek sem volt feje, mert a törökök még annak is levágták a fejét, aki már meghalt. Ilyen kegyetlen népség ez. Mások is mondták nekem, akik alig tudtak elmenekülni, hogy egy mély árok húzódott keresztben, tele vízzel, és mellette a mély mocsár. Ó, milyen sok keresztény lelte halálát abban az árokban! Sokan a mocsárban süllyedtek el, egyik a másik után esett beleAz árok helyenként annyira megtelt emberekkel és lovakkal, mintha hidat építettek volna rajta. A kegyetlen törökök olyan hevesen üldözték és szorították bele őket a vízbe és az árokba, teljesen bekerítve a keresztényeket, hogy azoknak, akik Isten segítségével megmenekültek, a törökökön kellett keresztülvágniuk magukat. Egy nemesembert drága ruhákba öltöztettek és szép lóra ültették, amelyre aranytakarót,, csinos tollforgót tettek, és gazdagon feldíszítették. Úgy tűnt, mintha ez az ember lenne a király. Az igazi király azonban mellette lovagolt, mintha a szolgálója lenne. Ezt azért csinálták, hogy a törökök ne ismerjék fel a valódi királyt, és az el tudjon menekülni. De amikor aztán menekülni kezdett, a szegény ál-királyról letépték az aranykendőt, és letépték a tollforgót is. Szegény fickó mindezt hűségből cselekedte. Nem tudni, mi lett vele. De a valódi király is valamilyen víz felé került, mint hallom, a Duna egyik mellékága felé. A víz nagyon megáradt, s amikor át akart ugratni rajta a lovával, leesett és megfulladt. Szerencsétlen keresztény király nem látta többé e világot. Ezt az asztalnokmestere mondta el, aki a király előtt ugratott a vízbe, átúsztatott és várt reá, de hiába. Isten legyen hozzá irgalmas! A három Schlick is elszakadt egymástól menekülés közben, és egyik sem tudta, mi történt a másikkal, vajon él-e vagy meghalt. Kíséretükről sem tudtak semmit, ugyanis a többi cseh urakkal együtt ők is az élen álltak, az első sorban. De az egyiket mégiscsak látták, egy Guttenstein nevű fiatal urat, akit felettébb való szépsége és fiatalsága miatt csak „szép úr” néven emlegettek. Ez megsebesült, és a lova sem tudott mozdulni. Albin Schlick úr éppen arra ment, és a szegény sebesült odakiáltott neki: „Jaj, drága uram, könyörülj nyomorúságomon!” De Albin úr azt felelte: „Drága Uram, segítsen rajtad a mindenható Isten, mert én nem tudok.” Ugyanis a törökök már mögötte voltak és igen szorongatták, s ha megállt volna, ő is meghalt volna. Miközben Albin úr átrohant a halottak között a csatamezőn, nyomában a törökökkel, látott egy nemesurat, Wolff Röder nevezetűt, akit Albrecht úr tett meg kapitánnyá. Albin úr felismerte és kétszer is odakiáltott neki, de a kapitány azt gondolta, hogy „kiabálj csak, úgysem állok meg”, és nem is állt meg.Akkor Albin úr harmadszor is rákiáltott: „Ó, kedves Wolff, állj meg! ” Mivel keresztnevén szólította, a kapitány azt gondolta, ez biztosan Schlick egyik embere lesz. Megfordult és ráismert Albin Schlick úrra, mivel igen magas, 23-24 éves ember volt; megállt, és megvárta, amíg odaér. Albin urat és lovát is tetőtől-talpig vér borította, hogy alig lehetett ráismerni. A kapitány megkérdezte, „Jaj, megsebesültél, uram?” Mire azt válaszolta: „Nem tudom biztosan, nem érzek semmit.” A kapitány is csupa vér volt, így Albin úr kérdezte: „Megsebesültél?” Mire azt mondta: „Én nem, de a lovam tiszta seb.” Amíg egymást kérdezgették, mintegy kétszáz török rohant rájuk, ezért menekülniük kellett. Elértek a vízhez, éppen oda, ahol a jámbor keresztény király meghalt. Albin úr be akart ugratni a vízbe, de a nemesúr kétszer is rákiáltott, hogy felfelé menjenek, de ő ezt nem hallotta. Akkor harmadszor is rákiáltott: „Uram, erre menjünk! ” Végre meghallotta, és megfordult, és a kapitány után rohant, aki egy másik helyen ugrott a vízbe. Továbbmentek ugyanazon az úton, amelyen aznap a seregbe jöttek. Isten segítségével tehát átúsztattak, és addig menekültek, míg egy magaslatra értek. Ott megálltak, és a lovakat is hagyták pihenni. Visszanéztek és látták, hogy micsoda rettenetes sereggel jött a török, és a török szultán még csak ezután érkezik seregével. A csatában harcoló törökök csak az első két seregből kerültek ki, akik a szekértáboron kívül helyezkedtek el. De az igazi sereg olyan hatalmas volt, olyan sokan voltak, hogy nem is lehetett látni a végét. Olyan volt, mintha egy sűrű sötét erdőbe bámulnának, A törökök szinte még egyszer akkora mezőt foglaltak el, mint ahol a szerencsétlen csata zajlott. Akik ott voltak, mind azt mondják, hogy nem lehetett átlátni a török tábort, és ha minden török összekötözve feküdt volna, akkor se tudták volna egy nap alatt mindet ledöfni, olyan iszonyúan sokan voltak. Amíg megpihentek, rájuk esteledett, és iszonyú vihar jött. Rettenetesen dörgött, villámlott, és zuhogott az eső. Azt mondták, nem emlékeznek, hogy valaha életükben ekkora vihart láttak volna Az ég teljesen elsötétedett. Az égi király tehát megmutatta a hatalmát, s az iszonyatos volt. Olyan hangosan dörgött, hogy azt hitték, a föld remeg alattuk. De aki csak megmenekült, azt mondta, hogy Isten háromféleképpen is segített rajtuk. Először isteni kegyelmével, másodszor, mert a törökök kapzsik voltak, s rögtön rávetették magukat a szekereken és ládákban található zsákmányra, harmadszor, hogy leszállt az est, mert úgy gondolják, különben senki nem menekült volna meg.
 
Albin úr és Wolff Röder tehát tovább indult; ekkor Albin úr két katonája is utánuk rohant, egy cseh s egy másik. De a kapitány lova sebes volt, összeesett alatta és kimúlt. Az úton megláttak egy embert, aki fogott egy török lovat a csatában és elhozta. A kapitány így szólt hozzá: „Hallod-e megveszem a lovadat, megfizetem, amit kérsz.” De az ember nem adta. Akkor azt mondta neki: „Nem látod, hogy akkor itt kell maradnom? Ha nem akarod pénzért sem odaadni a lovat, akkor másképp veszem el, mert ma olyan időket élünk, amikor senki sem kíméli a másikat.” Erre az ember odaadta a lovat, csakhogy most megint eggyel többen lettek. De mivel Albin úr nem akart kárt okozni szegény fickónak, felültette a ló farka felől és őt is magukkal vitték. Amikor már Pozsony felé tartottak, pénzt adtak neki, így meglett végül a fizettsége. A csata utáni első éjszakán a kegyetlen viharban lovagoltak. Utolérte őket egy lengyel úr tizenegy lovassal, s mivel jobban féltek a magyaroktól, mint a törököktől, megkérték, hogy tartson velük testvériesen. Ám az úr büszke lengyel volt. Nemet mondott, és megindult feléjük. Megijedtek, mert amazok többen voltak, s attól féltek, hogy agyonütik őket. Ekkor előbukkant mintegy kétszáz magyar, akik szintén menekültek. Mikor meglátta őket a lengyel úr, megint Albin úrhoz fordult, és kijelentette, hogy velük tart, így már tizenöten lettek. Mikor látták, hogy a magyarok feléjük tartanak, nagyon megijedtek, mert látták és tudták, miféle emberek. Így tehát együtt maradtak, és mivel olyan sötét volt, hogy egymást se látták, de amikor dörgött és villámlott, a villám fényénél legalább láthatták egymást. Most már úgy gondolták, megmenekültek a töröktől, és hallgatásba merültek a sötétség meg a fáradtság miatt. Akkor a magyarok tüzet gyújtottak, hogy megmelegedjenek. Ekkor Albin úr és az övéi egyedül maradtak, lefeküdtek egy kerítés tövében, és nagyon fáztak. Albin úr akkor így szólt: „Meg kell melegednem, mert meghalok a hidegtől.” Csak nadrág és ing volt rajtuk, és mellvért, és teljesen átáztak az esőben. Tehát Albin úr azt mondta: „át kell melegednem, kerül amibe kerül.” Odament a magyarokhoz, s hozott egy égő ágat tőlük. Két emberének megparancsolta, hogy darabolják fel a kerítést és gyújtsanak tüzet, és közben ő is gyújtóst hasogatott a kerítésből. Amikor tüzet raktak, szitkozódva odajött az egyik magyar Talán valami ürügyet keresett [az összetűzésre]. Ezt a kapitány is észrevette, és kérte Albin urat, hogy menjenek tovább, mert nem lesz ez jó. Reggel tehát elmentek, de addig nem aludtak, mert azt hitték, a magyarok meglopják őket, s így aztán a magyarok sem aludtak. Nem tudták, hogyan hagyják ott a magyaroktól anélkül, hogy azok agyon ne ütnék őket. Szerencséjükre a portyázó törökök ide is eljutottak, és még hajnalban gyújtogatni kezdtek; azt a néhány ezer törököt, akik gyújtogatnak és rabolnak, portyázóknak nevezik. Amikor a magyarok ezt messziről meglátták, elsiettek, de előbb egyikük odament Albin úrhoz, és azt kérte tőle, hogy igazítaná meg a kengyelvasat. Amikor megfordult, kissé meglökte Albin urat, de a kapitány odanézett, és bólintott neki, hogy teljesítse a magyar kívánságát, mert attól tartott, megint ürügyet keresnek az összetűzésre. A magyarok tehát elmentek a portyázó törököktől való félelmükben, ők pedig megszabadultak a magyaroktól: Enni, inni, éjszakázni egy nemesúrhoz tértek be, akinek a mezőn volt a háza. Megkérték a magyart, hogy adjon nekik enni és inni a pénzükért, mert a kapitánynak van még egy aranya – valójában 70 aranya volt, amit bevarrt a ruhájába, különben a törökök mindet elvették volna tőle. De a magyar nemesúr nem akart semmit sem adni nekik. Akkor azt mondták, hogy ha pénzért nem ad nekik semmit, akkor majd elveszik ingyen; erre hozatott nekik erős és finom magyar bort, mivel már teljesen ki tikkadtak. De mihelyt hozott nekik egy meszely[8] bort, azonnal ki is fizettette velük, mert ilyen bizalmatlan nép ez a magyar. Amikor reggel továbbálltak, a magyar is velük tartott, mert a törökök aznap odaértek, elvették mindenét és felégették a portáját. Amikor a lengyel meghallotta ezt, nagyon dühös lett, hogy a magyar nekik semmit sem akart adni, ezeknek viszont otthagyott mindent, és le akarta szúrni. De Albin úr és a kapitány visszafogták a lengyelt, és megmentették a magyart. Azután étlen-szomjan tovább vonultak, és valahol Székesfehérvárnál egy pusztára értek. Itt vagy százezer ember feküdt a mezőn, többségében nők és gyerekek, meg ilyesféle nép, akik mind elmenekültek, egész helységeket hagytak pusztán a töröktől való félelmükben; talán azt hitték, hogy biztonságban lesznek ebben a szép városban, ahová a királyaikat temették. Nagy nyomorúságot láttak, mert ezek az emberek mind haldokoltak az éhségtől, húsuk és tejük volt elég, de kenyerük nem volt. Látták, hogy az emberek lefektették a földre a gyerekeket, és befedték földdel őket, mivel éhen haltak. De ők is legyengültek már az éhségtől. Akkor megállt egy szekér tele kenyérrel, s a kocsin volt a pék: rengeteg gyerek és asszony ment oda. Albin úr szolgálója odarohant, kardjára szúrt egy kenyeret, úgy vitte a többieknek. De az asszonyok úgy sírtak-ríttak a kenyér miatt, hogy Albin úrnak megesett rajtuk a szíve, és azt mondta társainak: „Nem bírom nézni ezt a nyomorúságot Én nem eszem a kenyérből, hanem ti törjetek belőle egy-egy darabot magatoknak, a többit adjátok vissza nekem.” Tényleg csak egy darabot tört mindenki, hogy erőre kapjon, aztán a fél kenyeret odaadták Albin úrnak. Fogta a fél cipót, és visszavitte az asszonyoknak, szegény nők és gyerekek úgy hálálkodtak neki, mintha tőlük vásárolta volna. Bevonultak tehát Székesfehérvárra, és kérdezősködtek, hogy nincs-e itt egy Schlick nevű ember, aki a csatából jött. De akármilyen szorgalmasan kérdezősködtek, semmit nem tudtak meg. Akkor egy ifjú meghallotta, mit beszélnek, és megkérdezte, hogy a Schlickek után tudakozódnak-e. „Mert volt ott [a csatában] egy ember” – mondta, és leírta, milyen ruha volt rajta, és hogy nézett ki.Akkor rájöttek, hogy ez Albrecht úr volt, és tovább faggatták a fiút. Az elmondta, hogy négy törököt látott a kis Schlick után rohanni, de ő egyedül volt. Ekkor egy nemesurat hívott magához, aki Steffan Schlick katonája volt, a nemesúr oda is ment hozzá, szembefordultak a négy törökkel, egyet ledöfött, aki azonnal lefordult a lováról; akkor ért oda a nemesúr, és acélszekercéjével úgy fejbe vágta a másik törököt, hogy leesett a lóról és meghalt. Így két törököt megöltek, mire a másik kettő elmenekült, így ők is elmenekültek a csatából. A fiú ezeket mondta, és mivel nem nagyon akartak hinni neki, hozzátette: „Én is ott voltam, ez mind igaz, és ha nem akartok hinni nekem, akkor veletek maradok, míg meg nem találjátok őt.” Magukkal vitték a fiút, és Pozsonyba mentek, ahol Albrecht úrra vártak. Egy szolgalegényt Stájerországba küldtek, hogy mindenfelé tudakozódjék, nem láttak-e egy Schlick nevű embert. Mikor királyunk szegény, szomorú királynéja megtudta, hogy a csatából jönnek, értük küldetett. Annak hallatán, hogy egy fiatal Schlickről van szó, azt mondta a királyné, hogy „ha egy kutyát hívnának így, akkor is kedvelnénk, szegény jó királyunk miatt”, és odanyújtotta kezét Albin úrnak és a kapitánynak, és mondta: „Hol hagytátok kedves, szeretett királyomat?” Összeesett és elalélt. Kísérete odaszaladt, repülősót és egyéb szereket kínáltak a királynénak. Erőre kapván egy órát beszélt velük, és kikérdezte őket, mit tudnak a király felől. Még aznap híre jött, hogy Albrecht úr közeleg, és amikor megjött, a nagy örömtől és sírástól nem tudtak beszélni egymással. A csata utáni tizenegyedik napon történt, hogy Pozsonyba ért. Igaz volt minden, amit a fiú mesélt a négy törökről, és hogy Albrecht úr és a nemesúr hogyan verekedte ki magát, igaz volt; de Albrecht úrnak még utána is nehéz dolga volt, mert fél mérföldre volt már a csatától, amikor lova összeesett és kidőlt alóla, mivel megsebesült. Úgy gondolta, ha ott marad, nem lesz biztonságban a töröktől. Aggódott a magyarok miatt is, és kérte a [vele tartó nemesurat], hogy maradjon mellette, de az nem akart, mert félt, és ellovagolt. Albrecht úrnak nem volt lova, és teljesen egyedül maradt, így ledobta a páncélját, és gyalog ment voább. Isten azonban úgy akarta, hogy a nemesúrnak is megdöglött a lova, és alig negyed mérfölddel arrébb mégis csatlakozott hozzá. Azután, mivel Albrecht úrnak volt egy igen szép aranygyűrűje, vett rajta egy kis lovacskát, és még tíz forintot is ráfizetett, holott a lovacska egy fabatkát sem ért. Azon lovagolt, azután gyalog ment, miközben a nemesúr lovagolt, így értek Budára. Ám onnan már mindenki Pozsonyba költözött a kancellárral. A királynő értük is elküldetett, és amikor elé léptek, panaszos hangon nekik is azt mondta: „Ó, hol hagytátok a királyomat, kedvesemet, vigaszomat?” És újra leroskadt, amikor pedig magához tért, sokáig beszélgetett velük. De a szomorú királynénak azt felelték: „Legkegyelmesebb asszonyunk, nagyhatalmú királynénk! Nekünk, szegény cseheknek nem adatott meg az a kegy, hogy királyunk mellett lehessünk. Oda mentünk, ahová Õfelsége parancsolta, elfogadtuk, amit Isten adott, s elhatároztuk, akár meg is halunk Õfelségéért.” A királyné tehát megkérte őket, hogy mivel kedves urának tanácsadói voltak, menjenek el bátyjához Bécsbe, és üzenetet küldött velük Ferdinánd hercegnek. Ekkor [Albrecht úr] felült egy lengyel szekérre, és csak egy vagy két embert vitt magával, hisz Bécs végtére is nincs messze Pozsonytól. És lássátok, Isten miként tett csodát: egy asszony által megmentette őt a haláltól. Mert találkozott egy asszonnyal, aki így szólt hozzá: „Kedves Uram, ne menj arra, mert ott elöl lovasok várakoznak, akik megölnek, és mindenedet elveszik.” Albrecht úr megijedt, és csendben maradt; találkozott 300 gyalogossal, és megkérdezte, kik ők, és ki mellett állnak. Azt mondták, Ferdinánd herceg küldte őket Pozsonyba. Akkor megkérte őket, hogy kísérnék el egy negyedmérföldnyire. Megkérdezték, kicsoda, és amikor megtudták, hogy Schlicknek hívják, akkor azt mondták, hogy egy egész mérföldre elkísérik, és csatarendbe álltak. Erre az útonállók elfutottak; azt mondják, magyarok voltak. A katonáknak Albrecht úr adott nyolc magyar forintot , ami még a zsebében volt. A cseh urak sokat vesztettek a csatában. A Schlick urak 13-14 ezer forintot vesztettek. Istennek hála, hogy ők ketten legalább az életüket megmenthették. De a harmadik, Steffan Schlick életét vesztette, Isten könyörüljön szegény lelkének. Milyen szívfájdalommal csüggött rajta felesége! Nagyon kell majd rá ügyelni, nehogy elboruljon az elméje. Isten vigasztalja meg!
 
Amikor Albrecht úr elhagyta Bécset, a herceg főemberei tizenöt lovagot adtak mellé, akik visszakísérték Pozsonyba a királynéhoz. Elöl vonultak a lovagok, Albrecht úr szerencséjére kevéssel utánuk, mivel akadályoztatva volt a haladásban. Ugyanis bizonyos lovagok törtek rájuk, és megölték a herceg négy emberét. Ha Albrecht úr nem marad hátra, ki tudja, mi történt volna vele. A mindenható Isten tehát sokszor megmentette őt a haláltól útja során, és Isten kegyelméből szerencsésen és egészségben hazatért. Este megérkezett, de reggel máris útra keltek, és elhatározták, hogy gyalog mennek, és mezítláb elzarándokolnak Isten anyja, Szűz Mária tiszteletére Culm-ba.[9] Van ott egy igen tetszetős templom, amely sok éve búcsújáróhely, és nagy csodák is történtek ott. Egy mérföldre fekszik Falkenautól.[10] Ott igen szép misét rendeltek Isten és a Szűzanya tiszteletére, mivel nagy szükségükben Isten anyjához könyörögtek menekülésükért. Mindegyikük azt mondta, a mindenható Isten segített nekik könyörületességében, a Szűzanya közbenjárására, s enélkül lehetetlen lett volna [megmenekülniük]. Azután a török hatalmas sereggel Buda ellen vonult, és csatába bocsátkoztak 20 mérföldre Buda előtt. Budát és Pestet, ezeket a gyönyörű városokat teljesen felégették, és azt mondják, hogy azt a rengeteg embert a pusztán, akikről fentebb szóltam, azt a százezer embert ők gyilkolták le. Úgy vélik, legnagyobb részt csupa nő és gyerek volt, és csak kevés katona volt köztük. Mindet megölték és agyonütötték. A szép fiatalasszonyokat és szüzeket, akik tetszettek nekik, elvitték, meg a csinos fiúkat is, akik 12-13 évesek voltak, elvitték Törökországba. Jaj, micsoda siralomvölgy! Sokkal jobb sorsuk van azoknak, akiket lekaszaboltak.
 
Így tehát kegyes tisztelendő anyám, tisztelendőséged tudja már, hogy Isten akaratából mi történt jámbor keresztény királyunkkal és népével. Minden jámbor keresztényen könyörüljön az Úr. Ó, a nemes keresztényi, királyi vér! A jámbor fiatal királyt feláldozták a mészárszéken. Mindenütt elárulták, eladták szerettei, mert bizonyos, hogy a törökök mindent már jó előre tudtak, mintha olvastak volna Õfelsége lelkében. A jámbor keresztény királynak mindössze húszezer jó embere volt, vagy kicsit kevesebb is, és az egész serege még nem is érkezett meg. De a jámbor fiatal királynak meg kellett ütköznie velük, mert a magyarok így akarták. Hétezer cseh vitéz is úton volt, hogy segítsenek a királynak, de úgy mondják, a magyarok nem akartak addig várni, míg megérkeznek. Igen megharagudtak ezért a magyarokra, hogy jámbor királyuknak és nekik is ilyen rosszat tettek. Azt mondják, Isten megbocsát nekünk, de nem hiszem, hogy bosszulatlan hagyja azt, hogy Velence néhány száz emberrel a törököket támogatta, akik igen nagy kárt okoztak a keresztényeknek. Hol hallotta Tisztelendő Anyám, hogy egy csatában a király és a legjobb, legelőkelőbb nemesek legelső sorba állank, miként itt történt? Akik megmenekültek, azt mondják, csodálatos, hogy a fiatal király milyen bátor és lovagias volt, milyen lovagi módon beszélt, milyen kevésre becsülte saját testi épségét a keresztény hitért és a népéért vívott küzdelemben, hogyan csókolta meg a szent keresztet, miként szegezte előre lándzsáját az ellenség ellenében, és miként tört előre a török ágyúk ellen. Õfelsége két nappal a csata előtt azt mondta, hogy elutasította fővezére javaslatát, miszerint a sátrában várakozzék, mert inkább akar még két napig Magyarország királya lenni, mint hogy soha többé ne lehessen Magyarország királya. Azután azt mondta: „ha Isten segít, és megnyerjük a csatát, akkor vidáman térünk meg Máriához”; itt feleségére gondolt. Elég sokszor hallotta a jámbor király, hogy lehetetlen győznie a csatában, mégis kezes bárányként követte a magyarokat, mivel igen jó szíve volt, és mindenbe szívesen beleegyezett. Õfelségének ez lett a veszte. Azt mondják, szinte alázattal ült fel lovára rossz láncingében; a többiek sokkal szebbnek tűntek mellette. Remélem, már a mindenható király seregében van.
 
Egy dolgot azért meg kell vallanom Tisztelendő Anyámnak, hogy nekem is, és néha másoknak is az az érzésünk, hogy amikor gyermek királyunkat Isten kegyelméből cseh királlyá koronázták Prágában, és sok hatalmas nemes úr jelen volt, midőn tehát felajánlották a koronát a fiatal Lajosnak, aki akkor csak négy éves volt, és midőn a templomba vitték, hogy fejére helyezzék a koronát, kiabálni és sírni kezdett, kézzel-lábbal védekezett, vagyis nem akarta, hogy megkoronázzák. A fiatal királyné is, a testvére, Ferdinánd herceg felesége egy éves volt, vagy tán kevesebb is, és amikor a bátyja kiabálni és sírni kezdett, akkor ő is rákezdte, s amikor kérdezték, mi baja, azt válaszolta, nem akarja, hogy őt is megkoronázzák. Az ifjú király akkor megkapta a magyar és a cseh koronát is, mert előzőleg már magyar királlyá koronázták. Azt akarták, hogy az kicsi királylány elhallgasson, és elégedett legyen, ezért azt mondták, hogy őt nem koronázzák meg. Azt hiszem, ez már intő jele volt annak, hogy a fiatal király sejtette jövőjét, hogy mennyi félelem és gond lesz osztályrésze, hogy királyságát már fiatalkorában elveszíti, és hogy mindez Isten akaratából történik. Isten adjon neki helyette örök királyságot, mely soha el nem múlik. Most a hatalom épp a fiatal királynéra száll, bár kevés öröme lesz benne. Milyen szívfájdalom emésztheti testvéréért, Lajos királyért. Úgy szerették egymást, ahogy csak egyik testvér szeretheti a másikát. A mindenható Isten vigasztalja meg őtés minden szomorú szívet.
Tisztelendő Anyám, mostanság egy Girsik nevű ifjú jött ide, akit Albrecht Schlick vitt magával, szolgálója volt, és jelen volt a csatában. A törökök elfogták, és három hétig a török seregben volt. Az ifjú Isten kegyelméből csodával határos módon megszökött, és száz mérföldön át menekült, mindenki csodálatára. A Schlick urak is száz mérföldet utaztak a csatába. A fiú török ruhában érkezett, mivel a törökök a maguk módjára öltöztették fel. Nyolc vagy kilenc héttel a csata után érkezett meg. Már mindenki azt hitte, hogy meghalt. Albrecht úr egy másik nemes ifjút is magával vitt, [de] a törökök elvágták őket egymástól. A fiú új híreket mondhat, és most el kell mennie, mert három fejedelem is vár rá, hogy kihallgassák.
Mindez az 1526. esztendőben történt.
 
Tuza Csilla fordítása.
Constantin Höfler: Frankische Studien, Archiv für Kunde österreicher Geschichts-Quellen. 11. köt. Wien, 1853, 5–16. o.
 
Megjelent magyarul: B. Szabó János: Mohács. Budapest, 2006. 121-131. o.


[1] Albrecht Schlik/ Albrecht Šlik gróf (1486–1548).
[2] Eddig be nem azonosított személy.
[3] Albin Schlik/Albin Šlik gróf (? – 1551 körül)
[4] Heinrich Kuthauer/Jind?ich Kuthauer z Kutnova (?–1526), Csehország legfőbb királyi adószedője, karlstejni várnagy (1523–1526).
[5] Stefan Schlick/Št?pán Šlik gróf (1487–1526), az ezüstbányáiróük és pénzveréséről híres Joachimstal – ma Jáchymov (Csehország) alapítója
[6] A nyugat Csehországban birtokos Guttenstein / Gutštejn család egyik – egyelőre be nem azonosított tagja.
[7] Az erdeti szövegben nem szerepel mértékegység.
[8] Körülbelül 0,4 l.
[9] Culm, ma Chlum (Csehország).
[10] Falkenau an der Eger, ma Sokolov (Csehország).

 


<< vissza