Cikkek, tanulmányok Források Tananyagok, modultervek Tananyagok, modultervek Ajánlók Korábbi számaink tartalma Elérhetőségeink

nyomtatás

 A dualizmus korának nemzetiségi politikája
- tananyagmodul szlovák és magyar oldalról -

 
Összeállította: Jakab György
 
A modulban szereplő témák:
  1. Bevezető – a korszak nemzetiségi politikájának alapvető tényei
  2. A nemzetiségi törvény és megítélése
  3. Az iskolaügy magyarosítása
  4. A csernovai sortűz – A hatalom és az állampolgár
  5. Magyarosítás vagy magyarosodás
  6. Életképek az együttéléséből
 
1. Bevezető
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés ugyan visszaállította Magyarország szuverenitását, de a nemzetiségek helyzetét nem rendezte. Pedig a kiegyezés idején a magyarok az ország lakosságának nem egész felét alkották csupán, ezért nyilvánvaló volt, hogy a nemzetiségi jogok rendezése nem tűr halasztást. Mindezt érzékelve a magyar országgyűlés már 1868-ban elfogadta a nemzetiségek jogairól szóló XLIV. törvénycikkelyt. Habár az Eötvös József által liberális szellemben megfogalmazott nemzetiségi törvény megítélése már elfogadásakor megosztotta a magyarországi politikát, a törvény legnagyobb hiányossága mégis az volt, hogy a mindennapi életben csak kevéssé valósult meg. Így a korabeli európai joggyakorlattól bőkezűbb törvénykezés és az osztályérdekeket és nemzeti félelmeket összekapcsoló kicsinyes és érzéketlen nemzetiségi politika ellentétbe kerültek egymással.
A hetvenes évektől felerősödött a magyarok félelme az egyre megizmosodó nemzetiségi mozgalmaktól és attól, hogy mindez a történelmi Magyarország felbomlásához fog vezetni. Ez volt az oka annak is, hogy minden modernizációs törekvés és a gyakran hangoztatott liberális elvek ellenére sem sikerült demokratizálni a szigorú vagyoni cenzushoz kötött választási törvényt, amely nemcsak az ellenzék, hanem a gazdaságilag fejletlenebb peremvidékeken élő nemzetiségi lakosság számára is hátrányos volt. A nemzetiségileg vegyes lakosságú megyék nemesi vezetőrétege, de az országos kormányzat képviselői is egyre gyakrabban támadták a szerintük túl engedékeny nemzetiségi törvényt, s a közéletben felerősödtek a nacionalista megnyilvánulások.
Ennek az irányvonalnak az egyik vezéralakja Zólyom vármegye alispánja, Grünwald Béla volt, aki tevékeny részt vállalt a szlovák középiskolák bezárásában, Felvidék című röpirata pedig az északi megyék elmagyarosításának ideológiai megalapozását szolgálta. Az általa felvázolt magyar dominanciájú Felvidék megteremtésének legfontosabb eszközét a magyar nemzeti érdekeket szolgáló iskolapolitikában látta.
Az egyre inkább nemzetiségellenes kormányzati politika következménye a szlovák középiskolák és a Matica Slovenská bezárása volt. Ennek a politikának az eredménye a szlovák nyelvű népiskolák gyors fogyása is. A kiegyezés idején működő valamivel több mint kétezer szlovák nyelvű népiskolából az első világháború előestéjére csupán 354 maradt. A népiskolák nagy többsége ugyan felekezeti jellegű volt, s így a tanítás nyelve is az egyháztól függött, a nemzetiségi iskolák elfogyása azonban így is az állami politikát terhelik.
Az első világháborút megelőző években a hivatalos magyar politika ugyan tett erőfeszítéseket a nemzetiségi kérdés megoldására, azonban ebben a szlovákság politikai képviseletét egyáltalán nem tekintette partnernek, s így eredményt nem is érhetett el. Noha a párbeszéd hiányáért a nemzetiségi mozgalmak így a „ruszofil” orientációjú Szlovák Nemzeti Párt is hibáztatható, a felelősség mégis a magyarországi kisebbségek iránt érzéketlen magyar kormánypolitikát terheli.
Noha a korszak végére az északi megyékben is megnövekedett a magukat magyar anyanyelvűnek vallók aránya, a grünwaldi magyarosító politika végeredményben sikertelenül végződött, s csupán azt „érte el”, hogy az egyre öntudatosabb szlovák értelmiség szembefordult az ezeréves magyar állam eszméjével.
 
 
2. A nemzetiségi törvény és megítélése
Az 1868-as nemzetiségi törvény az első olyan törvény volt Magyarországon, amely az állam és a nemzetiségek viszonyát rendezni igyekezett, ám nem volt teljesen előzmények nélküli.
Ilyennek tekinthető a szabadságharc utolsó szakaszában, 1849. július 28-án a nemzetgyűlés által elfogadott határozat, amely elismerte a magyarországi nemzetiségek jogát a szabad fejlődésre és széleskörű nyelvhasználati jogokat adott nekik. Ez a törvény azonban a szabadságharc veresége és az azt követő önkényuralom miatt nem léphetett életbe. A nemzetiségi kérdés az 1861-es évi országgyűlésen is a napirendre került, ahol egy 27 tagú bizottság (benne 12 nem magyar képviselő) látott neki a nemzetiségi törvényjavaslat kidolgozásának. Noha a törvényjavaslat elkészült, annak megtárgyalására az országgyűlés idejekorán való feloszlatása miatt végül nem került sor.
A végül 1868. december 6-án szentesített 1868. évi XLIV. nemzetiségi törvény előkészítése már a kiegyezés megkötése előtt, 1866-ban megkezdődött. Az országgyűlésben már ekkor megalakult az a 40 fős bizottság, amely a törvényjavaslat kidolgozására volt hivatott. A bizottság által több ízben is átdolgozott javaslat mellett a szerb és román képviselők is beterjesztették saját javaslatukat, amely a szlovák politikai mozgalmak támogatását is bírta. Az országgyűlés azonban a bizottság által beterjesztett és a Deák Ferenc által több szempontból is megváltoztatott törvényjavaslatot fogadták el. Az elfogadott nemzetiségi törvény a korszak liberális elveit tükrözte. Eszerint nem politikai jogokat kell adni a nemzetiségeknek, hanem az egyéni szabadságjogaikat kell teljes mértékben biztosítani. Ennek a megszületett törvény teljes mértékben eleget is tett, a nemzetiségek vezetői azonban ezt kevesellték, hiszen az ő törekvésük ebben az időben már a nemzetiségek teljes egyenjogúsága és autonómiája volt. A magyar képviselők egy része pedig azért bírálta a törvényt, mert szerintük túl sokat engedett meg a nemzetiségeknek.
 
„az 1868 évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúságának tárgyában”
„Minthogy Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez is tartozzék is, egyenjogú tagja;”
1. paragrafus
„A nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén, a magyar országgyűlés tanácskozási és ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar; a törvények magyar nyelven alkottatnak, de az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is hiteles fordításban kiadandók; az ország kormányának hivatalos nyelve a kormányzat minden ágazatában ezentúl is a magyar.”
2. paragrafus
„A törvényhatóságok jegyzőkönyvei az állam nyelvén vitetnek, de vitethetnek e mellett mindazon nyelven is, amelyet a törvényhatóságot képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egy ötöd része jegyzőkönyvi nyelvül óhajt.”
3. paragrafus
„Törvényhatósági gyűlésekben mindaz, ki ott a szólásjogával bír, akár magyarul szólhat, akár saját anyanyelvén, ha az nem a magyar.”
6. paragrafus
„A törvényhatósági tisztviselők saját törvényhatóságik területén a községekkel, gyülekezetekkel, egyesületekkel, intézetekkel és magánosokkal való hivatalos érintkezéseikben a lehetőségig ezek nyelvét használják.”
14. paragrafus
„Az egyházközösségek egyházi felsőségeik törvényes jogainak sérelme nélkül, anyakönyveik vezetésének s egyházi ügyeik intézésének, nem különben – az országos iskolai törvény korlátai között – iskoláikban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint határozhatják meg.”
17. paragrafus
„Az állam … köteles az államintézetekben a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általok lakott vidék közelében az anyanyelvükön képezhessék magokat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik.”
21. paragrafus
„A községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezéseikben azok nyelvét kötelesek használni.”
23. paragrafus
„Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez s az államkormányhoz intézett beadványait anyanyelvén nyújthatja be.”
26. paragrafus
„Valamint eddig is jogában állott bármely nemzetiségű egyes honpolgárnak éppen úgy, mint községeknek, egyházaknak, egyház-közösségeknek: úgy ezentúl is jogukban áll saját erejökkel, vagy társulás útján alsó, közép és felső tanodákat felállítani.”
„A magán intézetek és egyletek nyelvét az alapítók határozzák meg.”
27. paragrafus
„ … az államkormány gondoskodni fog, hogy az országos bírói és közigazgatási hivatalokra, s különösen a főispánságokra a különböző nemzetiségekből a szükséges nyelvekben tökéletesen jártas s másként is alkalmas személyek a lehetőségig alkalmaztassanak.”
 
A román és szerb nemzetiségi politikusok közös törvényjavaslata
1. paragrafus
„Magyarországban a következő történeti országos népségek, u.m. a magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok és németek, egyenjogú országos nemzeteknek ismertetnek el…”
 
Vélemények:
„Mégis az európai gyakorlatban először került sor arra, hogy törvény mondja ki a nemzetiségek polgári egyenjogúságát, s szabad nyelvhasználatot az alsó fokú oktatásban, igazságszolgáltatásban, az alsó- és középfokú oktatásban; továbbá az egyletalapítási jogot, az egyházi és iskolai autonómiát.”
Hévízi Józsa: Autonómia-típusok Magyarországon és Európában. Püski, Budapest, 2001. 36. p.
 
„A nemzetiségi törvény törvényerőre emelte az egységes magyarországi nemzet eszméjét. Ez a magyarországi nemzet a magyar volt. A magyar nyelv lett az egyetlen államnyelv minden hivatalban és intézményben. A szlovák nemzetet, akárcsak a többi magyarországi nemzetet, etnikai csoporttá degradálták. A törvény formálisan lehetővé tette a szlovák nyelv használatát az alsó szintű hivatalokban és a népiskolákon. A törvény értelmében a nemzetiségek saját kulturális és gazdasági egyesületeket létesíthettek. De ez volt minden, amit a törvény megengedett. Meg kell azonban mondani azt is, hogy a liberalizmus nevében tett formális engedmények csak papíron léteztek.”
Ková? Dušan: Szlovákia története. Kalligram, Pozsony, 2001. 133. p.
 
„Akármennyire vitatható is volt az 1868-as nemzetiségi törvény – s végső soron nem magát a törvényt támadták, hanem inkább azt a tényt, hogy nem hajtották végre -, a korabeli Európában példa nélkül állott.
Ugyanebben a korban Franciaországban a nemzetiségeknek nemcsak a politikai egyéniségüket vonták kétségbe, hanem nyelvi egyéniségüket is tagadták. Bretagne-ban a tanítót már azért is megbüntették, ha a gyermekek az órák közti szünetben anyanyelvükön beszélgettek egymással.”
Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Kossuth, Budapest, 1996. 164. p.
 
„Mi több, az 1868:XLIV. tc. minden támadással szemben a dualizmus fél évszázada alatt a nemzetiségi egyesületek egyetlen legitimációját, működésük törvényes alapját jelentette.”
Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Kalligram, Pozsony, 1995. 87. p.
 
„Az elmúlt század hetvenes éveiben a magyar kormánykörök nemcsak a szlovák kulturális és művelődési szervezetek, esetleg iskolák fejlesztése ellen intéztek éles kirohanásokat, hanem a már meglévő nemzeti intézményekkel szemben is. Mindezt annak ellenére, hogy ezek az intézményeknek a működése összhangban volt az elfogadott nemzetiségi törvénnyel.”
Ferko, Milan - Marsina, Richard - Deák, Ladislav - Kru?liak, Imrich: Starý národ – mladý štát Litera, Bratislava, 1994. 85. p.
 
 
3. A szlovák iskolák kálváriája
A dualizmus korának nemzetiségi politikáját ért bírálatok leggyakoribb céltábláját az oktatásügy jelenti, amit a korszakban a nemzetiségi iskolaügyben bekövetkezett változásokat látva jogosnak kell tekinteni. 
A kiegyezés idején a magyarországi iskolák oktatási nyelve teljes mértékben idomult a lakosság anyanyelvéhez. Ezt a nemzetiségi törvény és a népiskolai törvény idevágó passzusai is biztosították. Az ország 13 798 népiskolájából 5818-nak vagyis az összes iskolák 42,2%-nak volt az oktatási nyelve a magyar, míg 6535-ben a nemzetiségek nyelvén folyt a tanítás. A mai Szlovákia területén ugyanez az arány tükröződött, hiszen 1876-ban a 2016 szlovák vagy szlovák-magyar nyelvű népiskolával szemben csupán 1 036 volt magyar nyelvű. Fejletlen volt viszont a nemzetiségi középiskolai hálózat. A kiegyezés után például csak négy teljes mértékben vagy részben szlovák nyelvű gimnázium (Besztercebányán, Nagyrőcén, Znióváralján és Turócszentmártonban) működött az országban, és Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején azokat is felszámolták.
Ezt a népiskolákkal nem lehetett ugyan megtenni, hiszen azok döntő többsége egyházi igazgatás alatt állt, de a szlovák nyelvű elemi iskolák száma így is állandóan csökkent. Főleg az 1907-es lex Apponyi után vált ez erőteljessé, hiszen sok egyházi iskola nem tudott megfelelni a törvényben megszabott követelményeknek, így megszűnt vagy magyar nyelvű állami iskolává alakult át. Habár a statisztikák 1913-ban mindössze 354 szlovák vagy szlovák-magyar nyelvű mutatnak ki, a tényleges helyzet azonban más lehetett, hiszen hiába volt hivatalosan magyar nyelvű egy-egy iskola, ha sem a tanító, sem pedig a tanulók nem beszélték ezt a nyelvet. A korabeli iskolapolitika következtében a kétmilliós szlovákságon belül aránytalanul kicsi volt az értelmiség létszáma, s ez kedvezőtlenül hatott a szlovákság nemzeti öntudatának kialakulására.
 
Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk a népiskolai közoktatás tárgyában
58. paragrafus
„Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községben ez okból oly tanító alkalmazandó, a ki a községben divatozandó nyelveken tanítani képes.”
Hévízi Józsa: Autonómia-típusok Magyarországon és Európában. Püski, Budapest, 2001. 214
 
„az 1868 évi XLIV. t.c. a nemzetiségi egyenjogúságának tárgyában
26. paragrafus
„Valamint eddig is jogában állott bármely nemzetiségű egyes honpolgárnak éppen úgy, mint községeknek, egyházaknak, egyház-közösségeknek: úgy ezentúl is jogukban áll saját erejükkel, vagy társulás útján alsó, közép és felső tanodákat felállítani.”
„A magán intézetek és egyletek nyelvét az alapítók határozzák meg.”
 
az 1879: XVIII. t.c. a magyar nyelv tanításáról a népoktatási tanintézetekben
„Szükséges lévén, hogy a magyar nyelvnek, mint az állam nyelvének elsajátítására, minden állampolgárnak kellő mód nyújtassék, e végből a következő intézkedések állapítatnak meg:”
3. paragrafus
„Oly községekben, hol magyar és nem magyar ajkúak vegyesen laknak, akár községi, akár felekezeti, akár egyéb népiskolákban, az 1883-ik évtől fogva úgy rendes, mint segéd- vagy ideiglenes tanítóul csak olyan egyének alkalmazhatók, kik a magyar nyelvet tanítani képesek.”
4. paragrafus
„A magyar nyelv az összes bárminemű nyilvános népiskolákban a köteles tantárgyak közé ezennel felvétetik.”
„1907. évi XXVII. t.c. a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi hitfelekezeti néptanítók járandóságairól”
17. paragrafus
„Minden iskola és minden tanító … a gyermek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a valláserkölcsös gondolkodást tartozik kifejleszteni és megerősíteni.”
19. paragrafus
„A nem magyar tanítási nyelvű elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv … oly mérvben tanítandó, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni.”
22. paragrafus
„1. A községi elemi népiskolai tanító fegyelmi vétséget követ el:
a/ ha a magyar nyelv tanítását elhanyagolja …
b/ ha az iskolában a kormány által eltiltott, vagy a … miniszter által nem engedélyezett tankönyveket vagy ilyen taneszközöket használ.”
Hévízi Józsa: Autonómia-típusok Magyarországon és Európában. Püski, Budapest, 2001. 244-246. p.
 
Zólyom vármegye közgyűlésének felirata nagyrőcei, túrócszentmártoni és znióváraljai szlovák gimnáziumok megszüntetése illetve teljes átalakítása tárgyában (1874. április 15)
„Köztudomású dolog: hogy e nemrég óta fennálló gymnasiumok olyan czélból alapíttattak, hogy a pánszlávizmus a felvidék hazáját szerető tót lakossága között a közép tanodák útján nagyobb sikerrel terjesztessék; tudja mindenki, mily hazaellenes szellem uralkodik ezen tanintézetekben; tudja mindenki …, hogy a bennük tanuló ifjúság szellemi kiképeztetése teljesen el van hanyagolva, s csak a pánszlávizmus terjesztésére van bennük a fő súly fektetve; tudja mindenki, hogy az ifjú, aki a nevezett tanintézetek egyikében akárcsak néhány évet töltött, onnan, mint a magyar haza elkeseredett ellensége kerül ki.”
Kemény G. Gábor (szerk.): Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. kötet. 1867-1892. Budapest, Tankönyvkiadó, 1952. 426. p.
 
Barton József tankerületi főigazgató jelentése a znióváraljai római katolikus gimnázium elleni vizsgálatról (1874. május 25.)
„Az előadottakat összevéve kiderül, hogy a znióváraljai gimnázium a tót nyelvet a magyar eléjébe teszi; hogy a magyar nyelvet a felsővidéken idegennek nevezi; hogy abban magyar nemzeti hazafias szellem nem található. Ezen három pontra, melyet a túrócz megyei tanfelügyelővel, a znióváraljai képezde igazgatójával, Sebeszta tanárral, Paulovics esperessel mint vizsgálatom eredményét közöltem, valamennyien kijelentették, hogy ezeknél többet ők sem volnának képesek felhozni s bizonyítani.”
Kemény G. Gábor (szerk.): Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. kötet. 1867-1892. Budapest, Tankönyvkiadó, 1952. 442. p.
 
Vélemények
„A nemzetiségi törvény által engedélyezett szlovák anyanyelvi középiskolai oktatás felszámolását a kiegyezés kori magyar kormányzatok végleges állapotnak tekintették és a későbbiekben is minden esetben megakadályozták a szlovák városok, egyesületek, felekezetek iskolaalapítói kezdeményezéseit.”
Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Kalligram, Pozsony, 1995. 105. p.
 
„Ezzel egy időben új hulláma kezdődött a magyarosításnak, amely Apponyi hírhedett 1907-es törvényei által a népiskolai hálózatot is elérte. A törvények gyakorlatilag magyarosításra kötelezték a tanítókat. Magyarul tanítottak a felekezeti iskolákon, s magyarul kellett tanítani a hittant is. Ezek a törvények az iskolaügy magyarosításának a csúcsát jelentették.”
?aplovi?, Dušan - ?i?aj, Viliam - Ková?, Dušan - Lipták, ?ubomir – Luka?ka, Ján: Dejiny Slovenska. AEP. Bratislava, 2000. 210 p.
 
„Az 1879: XVIII. törvénycikk egyik pontja kimondta: „A magyar nyelv az összes bárminemű nyilvános népiskolákban a köteles tantárgyak közé ezennel felvétetik.” Ez ellen a törvény ellen is felháborodottan tiltakoztak a nemzetiségek, holott ez semmilyen jogukat nem sértette. Valóban, miért is lenne elítélendő, ha egy ország megköveteli a területén élő népektől, hogy annak az országnak az igazgatási nyelvét értsék?”
Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Kossuth, Budapest, 1996. 167. p.
 
 
4. A csernovái incidens
A dualizmus kori magyar nemzetiségi politika talán legnagyobb visszhangot kiváltó konfliktusát a 15 halálos áldozatot követelő csernovái eset jelenti. Az incidens kapcsán nemcsak a magyarországi nemzetiségek és az őket támogató sajtó, hanem az osztrák birodalmi gyűlés és a külföldi közvélemény is erősen negatív értékelést fogalmazott meg a magyarországi nemzetiségi politikával kapcsolatban.
Az 1900-as évek elejére a szlovák nemzeti mozgalom egyik vezéralakjává Andrej Hlinka rózsahegyi pap nőtte ki magát, aki nyílt politikai tevékenysége miatt egyházi elöljáróival, főleg Párvy Sándor szepesi püspökkel is ellentétbe került. Az 1906-os választási kampányban Hlinka Vavro Srobár korteseként lépett fel, s több alkalommal éles támadást intézett a magyar nemzetiségi politika ellen. Emiatt Párvy felfüggesztette lelkészi teendői ellátásában, majd egy erősen politikai színezetű perben Srobárral együtt börtönbüntetésre ítélték. Hlinka azonban nem vonult be a börtönbe, hanem Morvaországba utazott.
Ebben az időben készült el Hlinka szülőfalujának, Csernovának az új katolikus temploma. A falubeliek Hlinkára szerették volna bízni a templomszentelést, Párvy püspök viszont saját maga akarta ezt megtenni. A Morvaországban tartózkodó Hlinka levélben ismerte el, hogy ő nem szentelheti fel a templomot, ám a csernováiak erről nem tudtak, így amikor Hlinka paptársai Csernovára indultak, hogy a levéllel a lázongó falut lecsillapítsák, a tömeg – amely azt hitte, hogy akaratuk ellenére a templomot akarják felszentelni – az útjukat állta. A szintén oda érkező szolgabíró, Pereszlényi – szlovák anyanyelvű csendőreivel – a kocsiját kővel dobáló tömeg közé lövetett, s a sortűz következtében 15-en veszítették életüket.
A tragédiát vizsgálat majd per követte, melynek során 40 csernováit ítéltek börtönbüntetésre. Legtöbbjük Párvy püspök közbenjárására később kegyelemben részesült. A csernováiak ellen brutálisan fellépő szolgabírói hivatalt azonban senki nem vonta felelősségre.
 
„Akkor három hintót lehetett látni a falu előtti országúton. Az összes ember egyszerre kiáltotta: ’Már jönnek!’ Pontban 11-kor bedübörgött a három hintó az iskola elé. A nagy tömeg miatt a lovak egy lépéssel sem tudtak továbbhaladni, meg kellett állniuk. Ekkor az első hintóban ülő szolgabíró így kiált: ’Pereszlényi előre!’ De nem tudtak egy lépést sem haladni … A csendőrök szétkergettek a népet, így nagy keservesen átverekedték magukat a szolgabíróhoz, aki látván, hogy akarata és erőszakos terve meghiúsult, kiadta a parancsot a csendőröknek: ’Lőni! Kilenc csendőr mindjárt lekapta a válláról a puskát, s már ott is feküdtek a halottak a földön szótlanul … A szolgabíró, mikor látta a halottakat, visszafordítatta a hintókat és elviharzott, vissza Rózsahegyre.”
S. Kajlar visszaemlékezését idézi: Simon Attila: A csernovai sortűz - száz éve történt. Révkomárom, 2007. (Kézirat)
 
„A csernovái hívők akarata ellenére, akik azt kérték, hogy a templomot földijük szentelje fel, az egyházi elöljáró, aki szintén a magyarosítást szolgálta, saját elképzelése szerint döntött. 1907 októberében a templom felszentelésére érkezett Csernovára, s a kíséretében lévő csendőrök a védtelen hívők közé lőttek. A magyar csendőrök 15 helybéli lakost öltek meg, sokat pedig megsebesítettek. A vérengzés azonban kevés volt, ezután következett a véres ünnep több mint 30 résztvevőjét a vádlottak padjára ültető bírósági tárgyalás.”
Ferko, Milan - Marsina, Richard - Deák, Ladislav - Kru?liak, Imrich: Starý národ – mladý štát Litera, Bratislava, 1994. 86. p.
 
„ Az egész ügy háttere azonban kétségkívül a kormányzati és a magyar néppárti felvidéki nemzetiségi politika, illetve a szlovák mozgalomban kialakult radikális csoport közötti konfrontációra vezethető vissza ... Az adott esetben a felelősség elsősorban a rózsahegyi főszolgabírói hivatalt és Pazúrik esperest terhelte, … A másik oldalon felelősség terhelte Hlinkát is, hiszen a templomszentelés dolgában végig kétértelmű magatartást tanúsított, s nem igyekezett szülőfalujában rokonai és hívei révén nyugalmat teremteni.”
Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Kalligram, Pozsony, 1995. 169. p.
 
 
5. Magyarosítás vagy magyarosodás
A dualizmus korszaka a magyarság térnyerését hozta magával, hiszen a magyarok aránya 1910-re az országon belül 54,5%-ra emelkedett, ami részben a nemzetiségek asszimilációja révén volt lehetséges. A nemzetiségek közül az asszimiláció legjobban a magyarokhoz kulturális és vallási szempontból is legközelebb álló németeket és szlovákokat valamint a zsidó lakosságot érintette, míg az életmódjában, vallásában különböző szerbeket és románokat sokkal kevésbé. Az elmagyarosodás azonban nem minden esetben jelentett végleges etnikumváltást. Az 1910-ben magukat magyarnak valló szlovákok tízezrei továbbra is mindkét kultúra hordozói voltak, és a többségük a történelmi Magyarország felbomlása után ismét szlovák identitásúvá vált.
Az asszimiláció hatása nem egyformán érvényesült a társadalom különböző rétegeiben és élethelyein sem. A falusi lakosság között csupán elenyésző méretű volt, és ennek következtében a szlovák-magyar etnikai határ gyakorlatilag nem változott. Az északi megyékben lakó falusi szlovák lakosság nagy része zárt közösségekben élt, ahol nem érvényesülhettek ezek a hatások, s ahol még a magyar nyelv ismeretére sem volt szükség. Ennek köszönhetően 1910-ben is csupán a szlovákok 21%-a tudott magyarul.
Jelentős volt viszont a felföldi városok elmagyarosodása, ahová a gazdasági fejlődés hatására tömegesen költöztek magyar nyelvű hivatalnokok és szakmunkások. Pozsonyban, amely a dualizmus kezdetén még német nyelvű város volt 1880 és 1910 között a magyarok aránya 15,7 százalékról 40,5%-ra emelkedett. De hasonló folyamatok játszódtak le az északi megyék szinte valamennyi jelentős városában, így az 1910-es népszámlálás szint Zólyomban a lakosság 56,5%, Besztercebányán pedig 48,8%-a vallotta magát magyarnak.
 
Magyarország nemzetiségi megoszlása (Horvátország nélkül) 1880-ban és 1910-ben
anyanyelv
1880
1910
%
%
magyar
 6 403 687
46,63
9 938 134
54,56
német
 1 869 877
13,62
1 901 042
10,44
szlovák
 1 855 442
13,51
1 946 165
10,68
román
 2 400 000
17,50
2 948 049
16,18
rutén
     353 226
2,57
464 259
2,55
szerb-horvát
     631 995
4,60
642 973
3,53
egyéb
     215 038
1,57
374107
2,06
összesen
13 732 300
      100,00
18 214 727
      100,00
 
„Önkéntes "magyarosodás" vagy hatalmi eszközökkel erőszakolt "magyarosítás" eredménye volt a magyar nemzet e kétmilliós nyeresége? Az asszimiláció alapjában és egészében véve természetes és spontán folyamat volt, amelyben a Kárpát-medence sajátos gazdaságföldrajzi és települési viszonyai éppúgy szerepet játszottak, mint a 19. század folyamán fellépő népesedési, gazdasági és társadalmi tényezők. A korabeli magyar politikai vezetőréteg ezt a magyarosodási folyamatot igyekezett elősegíteni és gyorsítani. Erre lényegében csak egyetlen többé-kevésbé hatékony eszköz állott rendelkezésére: az iskola, a magyar nyelv kötelező oktatása, valamint magyar tannyelvű állami iskolák létesítése. A magyar nyelv ismerete önmagában természetesen még nem jelent magyarosodást, de szükségszerű előfeltétele annak. 1880 és 1910 között több mint kétmillióval nőtt a magyarul beszélő, de nem magyar anyanyelvű állampolgárok száma, s arányszámuk 14 százalékról 23 százalékra emelkedett. A "magyarosítási" törekvések azonban csak ott hoztak eredményt, ahol a feltételek a kevert település, s a magyarok és nem magyarok tartós együttélése és érintkezése révén adva voltak. Vagyis ahol az asszimilációt elősegítő gazdasági, társadalmi és népesedési tényezők a magyarságra nézve kedvezően hatottak, s ennél fogva a nem magyar állampolgárokban megvolt a "hajlandóság" a magyarosodásra.”
Katus László: Etnikumok, nemzetiségek. In: Szentpéteri József (főszerk.): Magyar Kódex. 5. Az Osztrák-Magyar Monarchia. Magyarország művelődéstörténete 1867-1918. Kossuth Kiadó. Budapest, 2001. 348-349. p.
 
„A modernizáció és az átalakulás magyarországi „sajátossága”, az elmagyarosodás hatással volt Szlovákia területének etnikai viszonyaira. Nem csupán a szlovákok között okozott csökkenést, de valamennyi etnikum esetében kimutatható a létszámuk növekedésének megakadása vagy fogyása. A zsidóság, amelyet vallásnak fogtak fel, nagyrészt elmagyarosodott. Ellenálltak viszont a magyarosodásnak az ortodox zsidók. Az asszimilációs folyamatok elsősorban a városokban hatottak. A szlovák vidék a maga tradícióival és erősen rögzült szociális és nyelvi normáival nagyfokú ellenállást tudott tanúsítani a magyarosító tényezőkkel szemben. (…)
A valóság az, hogy az új gazdasági tényezők által kiváltott természetes asszimiláció és az erőszakos magyarosítás, melyeknek arányát lehetetlen számszerűen kimutatni egymással párhuzamos, hosszú távú és fokozatosan erősödő hatása azt eredményezték, hogy az első világháború előtt lelassult a szlovák etnikum természetes növekedése. Az asszimiláció és magyarosítás elsősorban a városokban és ipari központokban volt intenzív, a legerősebb pedig a szlovák régión kívül élő szlovákok között volt.”
Dušan Ková? a kol.: Slovensko v 20. storo?í. Na za?iatku storo?ia 1901-1914. Veda, Bratislava, 2004.
 
„A természetes és tényleges szaporulat különbsége alapján (a migrációs veszteségek figyelembe vételével) a magyarság a dualizmus fél évszázada alatt közel kétmillió friss asszimilánssal gyarapodott. Ebből az elmagyarosodott szlovákok száma megközelítette a 400 ezret, és ezzel a szlovákok az asszimilációs veszteséget tekintve a magyarországi zsidóság (700 ezer) és németség (800 ezer) mögött a harmadik helyen álltak.”
Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Kalligram, Pozsony, 1995. 65. old.
 
„Sem a szerb, sem a román kormánypárti hivatalnok nem mondja magáról, hogy ő többé nem szerb és nem román. Hogy is mondhatná, hisz természete tiltja. Lehet belőle politikai kaméleon, de otthon, a családban, a bálokon, megmarad szerbnek és románnak. Milyen hatalmas előny ez velünk szemben, ahol amint hivatalt kap valaki, máris megtagadja szlovák mivoltát egész családjával együtt. Egyetlen sort sem olvas többé szlovákul, és mint beteg kutya szégyenkezik amiatt, hogy Isten szlováknak teremtette őt.”
A Szlovák Nemzeti Párt hivatalos lapjában, a Národnie Noviny-ben 1902-ben megjelent írás.
 
 
6. Életképek az együttélésből
A nemzetek együttélése a Felvidéken a dualizmus korában
„A korabeli Magyarországon a lakosság jelentős része két- vagy többnyelvűnek számított. Ez leginkább a nyelvhatáron fekvő városokban, Pozsonyban, Kassán volt jellegzetes. A pozsonyi polgárok beszédében keveredtek a magyar, német és szlovák kifejezések, s egyformán beszélték mindhárom nyelvet. A kétnyelvűség az üzletek feliratain, a hirdetéseken is megmutatkozott, de a Monarchia hivatalos fizetőeszközén, a koronán is több nyelven volt feltüntetve annak értéke.”
Kovács László – Simon Attila: A magyar nép története 2. Lilium Aurum. Dunaszerdahely, 2000.

„Ennek a történetnek a legfontosabb szereplője anyai nagyanyám, Péry Ferencné született Mészáros Julianna, akit mintha Mikszáth epikájának legjava anyagából metszett volna ki a sorsa, bár ama dráma, amelynek szereplője, inkább Móricz sötét erejét kívánja.
A felvidék lánya, nyitrai születésű, ama hétszilvafás hegyvidéki nemesség sarja, amely már nem birtokon, hanem értelmiségi munkából élt. Családjában tanárok, papok, bírák, honoráciorok, kisurak és gavallérok….
Nagyanyám okos, emberséges, magát élete végéig művelő nagyszerű asszony, az elmúlt század nagy matrónáira emlékeztetőenergiával, tettvággyal, szorgalommal. Nemesi előnevét sohasem használta, három nyelvet beszélt úgy, mint aki gyermekkora óta otthon van mindháromban: szeretett észrevétlenül az egyikből a másikba váltani. Velünk és az apámmal magyarul, anyámmal igen gyakran – hogy ne minden szavát értsük – szlovákul, Bschnár úrral, házmesterünkkel és Frau Schusterrel, bejárónőnkkel németül társalgott. Bizonyos léthelyzetekre, kereskedő emberek szóáradatára, időjárás-változásra szlovák közmondással reagált, szentenciát, bölcselkedő szólásmondást a német nyelvkincsből idézett, magyarul alig észrevehetően Nyitra környéki akcentussal beszélt, s még emlékezett azokra az időkre, amidőn az idősebb férfiak latinul szóltak egymás között…”
Peéry Rezső szlovákiai magyar publicista visszaemlékezése pozsonyi nagynénjére. Peéry Rezső: A végzet bábjátéka, Kalligram, 1994, Pozsony, 33-34. p.
 
A régi, háromnyelű Pozsony atmoszféráját idézi a ligetfalusi Önkéntes Tűzoltóegylet ünnepségének leírása 1933-ból:
„A cseh és szlovák tagok Vorl úr ligetfalusi éttermében gyűltek össze, megnézték a háromfelvonásos hazugok című drámát, majd hajnalig táncoltak. A német tűzoltók a Gammel-féle étteremben két egyfelvonásost láttak, s szintén tánccal és szórakozással folytatták. Magyar kollégáik Majercsík úr vendéglőjében ültek, s a Piros Bugyellárist játszó műkedvelőket tapsolhatták meg, utána pedig vidáman szórakoztak. A következő szombaton mindannyian az ünnepélyes közgyűlésre jöttek össze, ami után ingyenes és színes programmal tarkított est kezdődött … Elhangzott a díszinduló, majd szlovák, német és magyar nyelvű felszólalások következtek. Ezután egy tűzoltó tematikájú balett jellegű pantomim előadás következett, majd szavalat, német és szlovák nyelvű karénekek, cseh vígjáték, kabaréjelenetek és végül egy életkép az egylet magyar tagjainak előadásában.„
Peter Salner: Taká bola Bratislava. Veda, Bratislava, 1991. 90. p.

 


<< vissza