A II. világháború kitörését követően a balkáni országok kétségbeesetten igyekeztek megőrizni semlegességüket, amiben sikeresnek voltak mondhatók 1940 októberéig, amikor is Olaszország Görögország elleni támadásával a II. világháború elérte a Balkán-félszigetet is. A tengelyhatalmak (beleértve Bulgáriát is) megszállták Jugoszláviát és Görögországot, ahol 1941 nyarától egyre erősödő partizánharc bontakozott ki a megszállók ellen. Ez a harc azonban párhuzamosan polgárháborús jelleget is öltött, miután a két ideológiai és társadalmi berendezkedés hívei egymást is igyekeztek kiiktatni. (Jugoszláviában ennek még vallási és etnikai színezete is volt)

            1944 végére a háború tulajdonképpen véget ért a Balkánon, azonban a győztes szövetséges nagyhatalmak, eltérően az I. világháború utáni helyzettől, nem rendelkeztek konkrét előzetes megállapodásokkal a béke mikéntjéről és a területek rendezéséről. A világháborút követően bekövetkezett változások a nagyhatalmak státuszában, és a „diplomáciai” forradalomban éreztették hatásukat. Anglia és Franciaország lényegében jelentéktelen világhatalmi tényezővé süllyedt, legalábbis a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett, akik, akárcsak mindenütt a világban, a Balkánon is meghatározó szerephez jutottak.

            A térségben érintett nagyhatalmak, Anglia és a Szovjetunió a már meglévő, korábban létező befolyás megőrzésére és esetleges kiszélesítésre törekedtek. A Szovjetunió minimálisan a Molotov-Ribbentropp paktumban neki juttatott engedményekre tartott igényt. Előzetes megállapodások hiányában Kelet-Közép-Európa és a Balkán politikai struktúráját gyakorlatilag a megszálló seregek alakították (valójában a Szovjetunió, nyugati csapatok nem lévén a térségben) Sztálin ezt egy alkalommal ki is fejtette Tito előtt: „Ez a háború nem olyan, mint a többi. Most, ha valaki elfoglal egy területet, rákényszeríti saját társadalmi rendjét is. Mindenki addig terjeszkedik, amíg a hadserege elér.” Valóban, minél közelebb értek a szovjet csapatok a Balkánhoz, annál sürgősebbnek látszott rendezni a befolyási övezetek elhatárolását. Churchill mindent megtett annak érdekében, hogy sikerüljön pontosan definiálni és lehetőleg korlátozni a szovjet befolyást a térségben. Így került sor 1944. október 9-én Moszkvában a híres százalékos alkura, melynek értelmében a Szovjetunió 90-10% befolyásra tett szert Románia és 80-20%-ra Bulgária esetében, míg Nagy-Britannia 90-10% befolyásra Görögországban. Jugoszlávia, akárcsak Magyarország, fele-fele arányban került felosztásra a hatalmi befolyást illetően.

            A háborút követően a Balkánon a jaltai nyilatkozat értelmében és szellemében létrejövő kormányokban mindenütt kommunisták kezébe kerültek a kulcspozíciók. 1947 végéig azonban sehol sem vették át a teljes hatalmat, kivéve Jugoszláviát és Albániát, vagyis ott, ahol a partizánok már a háború alatt döntő katonai erőfölényre tettek szert, amit politikai tőkére váltva kész helyzetet teremtettek.

            Görögország kivételével a Balkán valamennyi állama a Szovjetunió érdekszférájába került, és Jugoszláviától, valamint Albániától eltekintve mindenütt szovjet katonai jelenlétről beszélhetünk. 1947/48-ra Moszkva feladva korábbi mértékletességét, a félsziget államainak szorosabb és mielőbbi beintegrálódását akarta az általa kiépített rendszerbe, ezért a teljes kommunista hatalomátvételt szorgalmazta, ami 1948-ban mindenütt bekövetkezett. Valamennyi országban lezajlottak a magyar történelemből is jól ismert folyamatok, inkább kisebb, mint nagyobb eltérésekkel. Moszkva ugyanakkor mégsem élhette meg teljes sikerként ezt a helyzetet, mert időközben Tito és Sztálin között szakításra került sor, aminek következményeként megbomlott ennek a Szovjetunió vezérelte szocialista tábornak az egysége.

1950-re kialakult a következő évtizedeket meghatározó séma a Balkán-félszigeten. A görög polgárháború befejeződése (amely 1946 és 1949 között a kommunista partizánok és az angolok, majd az USA által támogatott monarchista kormányerők között dúlt) és a jugoszláv-szovjet viszony normalizálódása után a Balkán-félsziget többé nem számított nemzetközi tűzfészeknek. A térség lényegében az Európa többi részén meglévő politikai megosztottsága mentén szakadt részekre. Bulgária, Románia, Albánia és Jugoszlávia kommunista országgá vált, amit lényegében Belgrád és Moszkva szakítása sem kérdőjelezett meg. Mindössze annyi történt, hogy Jugoszlávia saját útját igyekezet megtalálni a szocializmushoz vezető (szerinte több) út között. A félszigeten az 1990-es évekig hagyományos értelemben vett parlamenti demokrácia egyedül Görögországban valósult meg (leszámítva a katonai diktatúra 7 éves időszakát).

1. Melyik oldalon harcoltak a balkáni országok a második világháborúban? Miért?

2. Miben hasonlított és miben különbözött az első és a második világháború utáni rendezés a Balkánon? Milyen okokkal magyarázható a különbség?

3. Miért és hogyan határozták meg a térség országainak politikai berendezkedését a nagyhatalmi viszonyok?

4. Milyen értelemben nevezhetjük különutas államoknak Jugoszláviát és Albániát?

Kitekintés

Jugoszlávia felbomlása

Kérdések:

5. Milyen következetlenséget találsz a térképen, illetve a jelmagyarázatában? Hogyan javítanád?

6. A Balkán milyen jellegzetességeit hordozta egy állam keretében Jugoszlávia?

7. Hogyan bomlott fel Jugoszlávia? Miként módosította ez a Jugoszlávia által magáról hirdetett képet?